2012. augusztus 18., szombat

Salão do Encontro – 2012.08.15

Augusztus 15, szerda szabadnap volt csak Belo Horizonte-ban, így Cecilia javaslatára meglátogattuk az egyik NGO partnerünket Betim-ben, 30 km-re BH-tól.  Életem egyik legnagyobb élménye volt, már csak az odaút is tele volt kalandokkal.  Cecilia nem titkolta, hogy a tájékozódás nem az erőssége, ráadásul, ha beszélget, akkor közben nem tud a táblákra figyelni.  Így történt, hogy kb 20 kilométerrel elhagytuk a BH-ból kivezető autópálya Betim felé mutató kijáratát.  Ezután  visszafordultunk, és az autópálya ellenkező irányába vezető körforgalomban Cecilia behajtott a szembejövő sávba, ahol éppen egy teherautó száguldott felénk... Túléltük, nem koccantunk :)  Még egy kis kocsikázás után végül megérkeztünk Salão do Encontro bejáratához.  Akkor derült ki, hogy kb 10x hívott minket Katia (Cecilia mobilján), hogy megtudakolja, élünk-e még? :)
Miután szerencsésen megérkeztünk a helyre, megismerkedtünk az 1970-ben létrehozott Salão do Encontro alapítójával, Noemi Macedo Gontijo-val.  Barátja, Frei Stanislau Bartold támogatásával alapította a szervezetet, hogy a szegénységen és nyomoron javítson, méltóságot vigyen a polgárok közé.  Az első épület egy kis fészer volt, ahol először levest osztottak, majd az éhség felszámolása mellett a foglalkoztatottság is előtérbe került.  Innen nőtte ki magát egy lenyűgöző szervezetté, melynek célja, hogy a szegénységet felszámolja és a polgárok művészeti érzékenységét, képességét javítsa.  Középpontban a hagyomány megőrzése, a művészet, kézművesség áll, ezeken keresztül segítve a polgárok önbecsülését, és lehetőséget ad orvosi ellátásra, valamint 3-9 éves gyerekek délutáni/iskola utáni foglalkoztatására.
Az első épületekben megnézhettük, hogy készülnek azok a csodálatos szőnyegek, melyeket meg lehet a szervezet boltjában vásárolni.  Én is kipróbálhattam minden egyes lépcsőt: alapanyag - fonal elkészítését, majd annak gombolyítását és végül a szövést.  Ezután a fafeldolgozás területén folytattuk a sétánkat.  Az itt dolgozók több fából – köztük eukaliptuszból – csodálatos bútorokat és kisebb gyerekjátékok készítenek, melyet szintén értékesítenek.  E manufaktúra több helyinek (mozgássérült, vak stb.) vagy korábban elvonón résztvevők újrakezdéséhez ad munkalehetőséget.  Azt hittem akkor, hogy ennyi a szervezet, és jól meglepődtem, amikor átmentünk az utca másik oldalára.  Itt egy egész komplexum gyerekeknek van kialakítva és rengeteg lehetőséget kínálnak, például a szülési szabadságról munkába visszatérő anyák ha nem tudják kire bízni gyermekeiket, a szervezetnél hagyhatják őket, vagy iskola utáni oktatást tartanak, képességek fejlesztésére, játékos formában.  Emellett főznek a gyerekek, cirkuszi mutatványokat tanulhatnak vagy iskolai előkészítőbe járhatnak.  Nagyon komoly képzőművészeti oktatás is zajlik, már a kicsik is tanulnak szőni, festeni, korongozni vagy agyagozni.  A pár éves apróságok maguk törik az alapanyagot apró darabokra, hogy utána formálható masszát készítsenek belőle vízzel és elraktározzák a képsőbbi foglalkozásokra. Lenyűgöző volt ezt a szívvel-lélekkel felépített komplexumot bejárni, látni a sok lelkes és boldog gyerekarcot.  Éppen a látogatásunk alatt készült el egy tepsi banános piskóta, ami elképesztően finom volt.  Közben egy helyi majom is a közelünkbe settenkedett és elcsente a lehullott süteménydarabokat.  Még életemben nem láttam ilyen állatot!  A gyerekek minden pillanatban képet szerettek volna magukról, körülöttünk sündörögtek, vagy körberajongtak minket.  Szívfájdító pillanat volt, amikor a mosdó körül találkoztam egy kislánnyal.  Lehorzsoltam a lábam, és hogy kivegyem a ragtapaszt, kinyitottam a táskámat.  Ő azonnal portugálul könyörögni kezdett, hogy adjak neki inni, utána pedig hogy adjak neki enni, mert ő annyira éhes...  Nem tudtam erre mit reagálni, szerencsére megjött a felügyelő és kisegített.  Azóta sem tudom eldönteni, hogy valóban gondjai voltak (bár ha jól tudom, kicsivel korábban ettek) vagy ez a megrögzött kéregetés volt... Az utolsó épületnél kicsikkel találkoztunk – akiket az édesanyjuk otthagyott, hogy dolgozni tudjanak – és odaadtam nekik a magammal vitt IBM-es kislabdákat.  Abban a pillanatban játszani kezdtek vele és az ovónők hálálkodva kiszaladtak.  Ha tudtam volna.... tonnányi ajándékot hoztam volna magammal Brazíliába.
Ez után a fél napos kirándulás után, egészen más elképzeléseim lettek a segítésről és önzetlenségről.
U.i.: visszafelé Katia is velünk tartott a saját kocsijával, így különösebb kalandok nélkül visszaértünk a hotelünkhöz :)

Szorgalmasan szövök
Délutáni elfoglaltság
Nagyon szeretnek fényképezkedni :)
A Lustaság
A kis művésznő, aki külön festett a többiektől
Játék az IBM labdákkal
Még mindig nem tudom ennek a majomnak a nevét, de meg fogom szerezni


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése