Florida nyomdokain, avagy futás a lépcsőkön felfelé

Nem lehet Rio-val betelni.... Alig csörgött az óra, már vártam, hogy útnak induljunk.  A mai napi túra állomásai: Rio belvárosa, Escadaria Selarón és Lapa – meg egy kis villamosozás a híres rioi Bondinho de Santa Teresa-n.  Mondanom sem kell, ez a nap sem úgy alakult, ahogy terveztük :)

Miután elcaplattunk a metrómegállóig a szállásunkról (Cardeal Arcoverde), a Glória megállónál szálltunk le.  Utána megtekinthettük a Teatro Municipal (Városi Színház) és vele szemben a Museu Nacional De Belas Artes (Nemzeti Szépművészeti Múzeum) épületét.  Egy kis szórakozásra adott alkalmat a tér közepén felállított üveg labirintus, melyben lelkesen kóválygott mindenki – bár annyira nem volt bonyolult, inkább csak kívülről nézett ki jól.  Itt kezdődtek a fényképezőgépünkre vetett csábos pillantások, amit én inkább kíváncsiságnak tudtam be, de a párom jól a kezére tekerte a gép tartóját a biztonság kedvéért.  Amit megtanultunk – feltétlenül hozni kellet volna magunkkal egy kis kompakt gépet a kényelmesebb és nem annyira feltűnő fényképezés érdekében.  Ezután kisebb gyaloglás következett, míg elértünk a keresett lécsőkhöz, Escadaria Selarón 1990 óta folyamatosan díszített lépcsőihez.  Kicsit aggódtam, hogy meg fogjuk-e találni, de már messziről virítottak a piros kövek a sikátorban, így könnyen megtaláltuk.  A hely nagyon kedvelet, klipforgatások helyszíne, illetve extrém sportolók előszeretettel teszik próbára magukat a lépcsőkön.  Az ottlétünkkor is több csoport forgatott – nagyban megnehezítve a nézelődést és fényképezést: capoeira páros, focisták és extrém-rugón ugrálók (fogalmam sincs, hogy hívják ezt a legújab őrületet, de elég viccesen nézett ki.  Még most sem tudom, mi is az értelme?)

Érdekes, hogy a lépcső lábánál is van katonai felügyelet, ahogy az már feltűnt Rio több utcáján is.  Biztos, hogy elmászkáltunk a lécsőkön 2 órát. Lehet ’csúzdázni’ néhány lejtőn, lehet futkosni felfelé (ahogy Florida is tette a klipjében) és volt lehetőségünk helyi szegényekkel összefutni, a kutyájukat megsajnálni, kinek testét csomók és daganatok borították – elgondolkodtató és kicsit gyomorforgató látvány volt.  A lépcső teteje a negyed utcáira vezet, ahol azonnal roncsautók és szegénység tárult a szemünk elé.  Egy darabig hezitáltunk, hogy menjünk-e tovább és ismerjük meg a környéket, de aztán valahogy jobbnak láttuk, ha a tömeggel maradunk.  A lépcső tetejéről visszafelé igyekeznünk kellett, mert a felső részen a lépcső felett húzódó villanyvezetékeken galambok uralkodnak, akik előszeretettel indítanak ’illatos bombákat’ a magasból – épp, hogy elkerültük a szőnyegbombázást.   Mire leértünk, a lépcsők alján összegyűltek a helyi menő csávók és valahogy megváltozott a légkör.  Egyszerűen nem csináltak semmit, csak 10-en kocsikra támaszkodtak sötét arccal és az egész testtartásuk azt sugallta, ők az urak ott.  Nem volt túl bizalomgerjesztő, valahogy el is fogyott a tömeg szép lassan.  A sarkon van egy kocsma, ahova betértünk egy italra és összezörrentünk a párommal, mivel a kólát jéggel itta, aminek én nem örültem.  Meg is mondtam neki, ha hasmenése lesz és parazitája, én nem fogom ápolni.  Ő erre közölte velem, hogy parázós és dilis vagyok. Ennyiben maradtunk :)

Ezután megnéztük Arcos da Lapa boltíves hídját, aminek tövében fegyveres rendőrök ácsorogtak és vigyáztak a rendre.  A híd alatt átvágva ráláttunk Santa Teresa szegény utcáira, amiről képet kezdtünk el készíteni.  Ekkor elég döbbenetes dolog történt.  Egy helyi leszólított minket és ránk szólt, hogy azonnal tegyük el a gépet, mivel helyieket fényképezünk és így bajba sodorhatjuk magunkat.  Nem tudtuk az egészet mire vélni, mivel:

- Mindenhol fegyveres rendőrök voltak 50 méteres távolságban

- A helyiek az út túloldalán voltak

- Éppen akkor sétált be egy fiatal társaság állványos kamerával a sikátorokba

Hát, most erre mit mondjak, szerintem még élnek a helyiekben is a szegénynegyedekre vonatkozó tiltások.  Őszintén szólva, semmi bajunk nem esett, míg képeket készítettünk, de azért nem maradtunk olyan sokáig és inkább elindultunk a villamosmegálllóig.  Bár fura volt, hogy egy villamost nem láttunk, amíg Lapa-n sétáltunk – meg is lett a válasz, miért.  Éppen le volt zárva a téli időszakra felújítási munkák miatt, így csak arra volt lehetőségünk, hogy megnézzük a villamost közelebbről.  Az egyik vigyázó kedvesen beengedett minket a lezárt területre.

A kedvünkkel együtt az időjárás is elromlott, csöpögni kezdett az eső, és már nagyon fáradtak voltunk.  Észre sem vettük, milyen gyorsan elment az idő.  Mivel tudtunk, hogy ma sem fogunk már fürdeni, még megnéztük a Catedral Metropolitana csonka piramis alakú épületetét, ami egy hatalmas, kb 100 méter magas épület négy oldalon üvegabalkokkal, sötét belsővel, középen egy lelógatott kereszttel és egy hintóval az oldalsó részen (???).  Nem nyerte el egyáltalán a tetszésemet.  A dolgozó emberekkel utaztunk haza a metrón és alig vártam, hogy végre elmehessünk vacsorázni.

A Galetóban egy újabb menü kipróbálása és a szokásos nagy adag Caipirinha után végre elindultunk a várva-várt esti sétára a Copacabana-n.

És akkor jót röhögtünk saját magunkon.... Valószínű, ha az első sorban lévő valamelyik szállodában szálltunk volna meg, akkor ez nem lett volna olyan meglepetés. Ahogy kiértünk a partra, a sétányon millió ember sétálgatott, futott vagy biciklizett és a homokos parton fociiskolák tartották az edzéseiket.  A parton hatalmas reflektorok csinálnak fényt és csak úgy zajlott az élet.  Ennyit a veszélyes, sötét esti Copacabana-ról.  Üdvözletemet küldöm az összes utazási irodának és az országról író oldalaknak.  Lehet, hogy pár évvel ezelőtt még más volt a helyzet (valószínű, mivel Rio a közelgő világrendezvények miatt kiemelkedő figyelmet fordít a nagyvárosok közbiztonságának javítására az elmúlt években), de akkor nem ártana ennek megfelelően módosítani a jellemzőket és nem hülyeségeket közölni az oldalakon.  Nagyon jól éreztük magunkat, megittunk egy italt a part menti műanyag székes helyek egyikében, hallgattuk a zenét és a homokos parton néztük a hullámzó tengert az esti fényben.  Még ejfél előtt indultunk haza, de a part még mindig tele volt emberekkel.  Sehol egy ilyesztő alak nem volt.  Csak boldog és nyugodt emberek.  Meg fegyveres rendőrök 50 méterenként.

És ahogy Florida fedezte fel Rio-t:

'Come with me to Rio...'

Csak nem sikerült időben felkelni… :)  Akár mennyire igyekeztünk, két órával később indultunk neki az aznapi túrának, mint terveztük.  Ez azonban egy cseppet sem zavart minket, mivel ránk telepedett valamilyen lazaság, nyugalom, és még 5 napunk maradt bejárjuk a várost.

Cristo Redentor

Előző este tanakodtunk, mivel menjünk a Megváltó Krisztus szobrához: helyi buszjárattal vagy taxival.  A korábban olvasott netes fórumok nem nagyon javasolták a helyi járatokat a megkérdőjelezhető biztonság miatt.  Valahogy a taxizás meg nem volt szimpatikus, a kényelmes közlekedés nem a mi stílusunk.  Naná, hogy bevállaltuk a buszt, már csak azért is, hogy kiderítsük, valóban olyan veszélyes-e a tömegközlekedés, mint ahogy azt eddig olvastuk.  Természetesen, az ég világon nem történt semmi, mintha Budapesten utazgattunk volna.  A buszmegálló pár száz méter sétára van a szállástól, így nem sokat kellett gyalogolnunk.  Hatalmas táblákon megtalálható minden úticél és az időpont a megállóban.  A buszjegy vásárlásának különös módjával találkoztunk: a sofőr fülkéje után van egy meglehetősen szűk forgókapu, melyen csak akkor lehet átjutni, ha a kedves utas kifizeti a jegy árát.  Jegyet egy dobogón csücsülő ellenőrnél kell fizetni.  Tört portugállal feltett kérdésemre kedvesen megerősítette, hogy hol kell átszállnunk a következő buszra, illetve leszállnunk a Corcovado lábánál.  (Legegyszerűbb: Copacabana-ról 583# busz Leblon-ig, onnan 584# Cosme Velho-hoz).  Ment minden, mint a karikacsapás.  Annyit még megjegyeznék, hogy egy kissé túlsúlyos embernek már komoly problémákat okozhat a forgóajtón átjutás.  Talán ez is az egyik oka lehet, hogy nem nagyon találkoztunk elhízott, túlsúlyos helyivel :)  Meggyötört, munkába készülő helyieken és millió turistán kívül nem láttunk semmi különlegeset.  Újabb netes riogatás dőlt meg.

A váró dekorációja

A Corcovado lábánál egy órát kellett várnunk a következő vasútra a hegy tetejéig, és természetesen megszomjaztam közben.  Két ásványvizet kértem és 100 reais-al kívántam fizetni, mire az eladó közölte velem, hogy akkor nem vehetem meg, mert ő ugyan nem fogad el nagy értékű pénzjegyet, csak aprót.  Kérdőn felvont szemöldökömre csak meghúzta a vállát és különösebben nem foglalkozott velem, csak visszatette a két vizet.  Még jó, hogy össze tudtuk vakarni a szükséges pár centet, különben szomjan maradtunk volna.  Végül megérkezett a járatunk, amivel felfelé indultunk a hegyre.  Néhány megálló után felszállt egy szambát játszó csoport a napi fizetésük begyűjtésére, de azért sikerült egy kicsit a hangulatot is felpezsdíteniük.

Vasút a Corcovado-ra

Néhány szakaszon kivételes látvány nyílt Rio egyes részeire, de közel sem volt fogható ahhoz a látványhoz, ami a Megváltó Krisztus szobortól tárult elénk.  Néhány lépcső után a szobor lábához értünk, ahol turisták zöme fekve, állva, alulról-felfelé, jobbról-balra készítették a facebook-fotók sorát.  Nekünk is sikerült néhányat csinálni, ahol nincs benne valakinek a keze, orra, lába.  Igen, én is post-oltam a facebook-ra :)  A látványhoz nincs mit hozzáfűzni, csak annyit, hogy a kilátás közel sem olyan, mint ahogy azt a képeken látni.  Talán a ’téli’ párás időszak lehet az oka, de az óceán nem volt azurkék, és a párás levegő miatt minden kicsit szürkének tűnt, ennek ellenére a kilátás minden pénzt megért.  Miközben vártunk a lefelé vivő vasútra, majmok szórakoztattak minket a vezetékeken rohangálva.  Itt is fellelhető az ’etető’ turista, aki minden energiát és maradék ételt bevetve addig igyekezett, míg egy-két falat erejéig sikerült lecsalogatni a majmokat.  Újabb facebook fotók készültek :)

Aki szórakoztatott minket miközben vártunk a vasútra

A kilátás

Valószínű nem vagyok egyedül ezzel a megállapítással, hogy szabadság alatt és jó helyeken csak úgy rohan az idő.  Már ebéd után jártunk bőven (2 óra körül) mikor leértünk a buszmegállóhoz.  Úgy ítéltük meg, hogy bőven belefér még egy nevezetesség, így elindultunk a Cukorsüveg hegy-hez.

A sofőrünk :)

A Come Velho-tól induló busz elvitt egy darabig (ha jól emlékszem 180#), majd utána az 511#, 512# vagy 107#-es busz visz a Teleférico megállóig.  A biztonság kedvéért megkérdeztük a sofőrt, jó buszra szállunk-e.   A vezető egy laza, vörös hajú, enyhén rokkernek öltözött, 50-55 körülő nő volt széles mosollyal és érződött rajta, erős dohányos.  Hihetetlen kedvességgel és határozottsággal válaszolgatott.  Ahogy bezárultak az ajtók, a mami Schumachert meghazudtoló módon startolt a lejtő tetejéről és nyomott egy busz rally-t addig, amíg le nem szálltunk.  Néhány turista elismerő ’whoo’-val díjazta, amikor egy íves balos kanyarba bedörrentett fékezés nélkül, mi több, még jó adag gázt is adott a még erősebb vezetés-élményért.  Felejthetetlen utunk volt, bírtuk a mami életkedvét és azt, ahogy fittyent hányt az utasokra, miközben csak kapcsolt fel-le és közben szólt a zene.  Még egy-két fotón sikerült is lekapni őt, hogy ne felejtsük el.

Pão de Açúcar

Az Urca hegy lábához érkezve újfent szaporán vert a szívem.  Annak a helynek a lábánál álltam, ahova anyukám mindig is vágyakozott.  Így váltja valóra a gyermek a szülő álmát.

A látvány itt is hasonló volt, de Rio egy olyan részére, amit nem mutogatnak vagy fényképeznek túl sokat.  Itt is találkoztunk rengeteg majommal és nagyot sétáltunk a hegyen található botanikus kertekben.  Arra is volt idő, hogy Ipanema papucsokat próbálgassak :)  Természetesen itt is – mint több helyen a városban – be lehetett volna fizetni helikopteres városnézésre, ami sajnos kimaradt, mivel előre nem foglaltunk időpontot.

Mivel kezdett sötétedni, buszt kerestünk hazafelé.  A következő busz elvileg vitt volna minket a Copacabana-ra, de elszámoltuk magunkat a megállókkal és jóval előbb szálltunk le, mint kellett volna.  Először azt se tudtuk, hol vagyunk, mivel nem volt nálunk normális térkép (mily felelőtlenek…), csak valami képes-rajzos térkép-utánzat.  Kisebb szóváltás után a párommal, irányba álltunk és jó 30 percet gyalogoltunk hazáig.  Igazából, még élveztük is, csak azt nem, hogy elment az idő és nem tudtunk már strandolni.

Sötétedés után nekivágtunk az esti Rio-nak és valami jó éttermet igyekeztünk találni.  Egy kellemes sétára a hoteltől találtunk egy Galeto nevű éttermet, ami már első látásra megtetszett.  Olyan Caipirinha-t szolgáltak fel, amit előtte még sose kaptam: nem csak kétszer nagyobb volt, de kedvemre való volt az ízesítése.  Igen, ütött is :)  Kétszemélyes, igazi brazil módon elkészített kakast kértünk az elmaradhatatlan rizzsel és feijão-val.  Legalább 2,5 órát ücsörögtünk a nyitott ablak mellett, az utcai nyüzsgést hallgatva, beszélgetve, közben lecsúszott a Caipirinha is.  Kicsit vigyorogva indultunk haza, és az esti sétát a parton másnapra toltuk el.  Egy napra ez a sok élmény bőven elég volt.

'Let me take you to Rio ..... and we can chill in my Gazebo'

Milyen az első nap Rio De Janeiro-ban?

- Szupermarket keresés

- Környék felderítése

- Irány a Copacabana!!

Nem volt velünk Juliana – mint Belo-ban – így magunknak kellett mindent felfedezni a környéken és mondhatom, így sokkal izgalmasabb és eredetibb volt.  A forgalmas utcákkal párhuzamos utcában elhelyezkedő hotelből elindulva könnyen találtunk talponállót pasteis-ekkel, szupermarketet nyugdíjasokkal és sok-sok helyit az utcán.  Felszerelésünk nem állt másból, mint kamupénztárcából és bevásárlótáskából – hogy elkerüljük a lopást, amivel a sok weboldal riogatott.  Akkor szép sorban:

- Kamupénztárca: lejárt, ócska bankkártyákkal megtömött, egy-két aprót csaliként tartalmazó régi pénztárca, amit nem sajnálunk

Cél: rabláskor legyen mit a bűnözőknek adni – mégse vesszünk semmit.  Felidegesítés elkerülésére – ha nem kapnak valamit, akkor gyilkolnak (honnan vették az ilyeneket a weboldalon ömlengők és vajon mi miért dőltünk be mindennek az elején?)

Ok: rabló nem hiszi el, hogy turistaként nincs mit adnod (nem lehet értékek nélkül csak úgy sétálni?)

- Rio utcáin sétálva: értékek derékra vagy lábszárra erősíthető lapos tartóban, ruha alatt

Cél: érték megvédése, láthatatlan helyen (motozás ellen semmi sem véd)

Ok: rabló inkább vigye a kamupénztárcát

- Semmi ékszer és műanyag, csat nélküli óra (kevesebb, mint 1.000 HUF értékben)

Cél: ne legyen mit elrabolni

Ok: feltűnés elkerülése

Mondanom sem kell, pont a tanácsok megfogadásával, a fenti eszközökkel lógtunk ki a sorból, le se tagadhattuk volna, hogy turisták vagyunk.  Ha jobbik ruháinkban, ékszerrel mászkáltunk volna, beleolvadtunk volna az utca tömegébe.  Erről ennyit :)

Visszatérve az orientációs sétára.  Ahogy beszereztük a legfontosabb dolgokat (víz, étel, gyümölcs) alig vártuk, hogy szaladhassunk a Copacabana-ra.

Azt a szapora szívdobogást nehéz leírni, ami elkapott a jól ismert, jellegzetes mintájú járdát látva.  Verőfényes napsütésben bámultam a Cukorsüveg hegyet és Ipanema távoli épületeit.  Egyszerűen akkor fogtam fel csak igazán, hogy Brazíliában vagyok.  Annyi újdonság ért Belo-ban (új emberek, rengeteg élmény, egy project), hogy egy hónapig szinte el se jutott a tudatomig, milyen csodálatos helyre kerültem, távol az otthontól.  Párommal azonnal a meglehetősen hideg óceánba szaladtunk és a hatalmas hullámok között fürdőztünk.  Ez volt az első és egyetlen fürdésünk a Copacabana-n sajnos, mivel az idő aztán elromlott. 

Első este valahogy nem volt kedvünk sétálni.  Kicsit marhaságnak tűnhet ezt olvasva, de akkor még fogalmunk sem volt, hogy valójában mire is számítsunk a városban.  Indulás előtt több ismerősünk felhívta a figyelmünket, hogy nehogy sötétedés után a parton mászkáljunk.  Mivel fáradtak is voltunk, így nem volt kedvünk „kockázatni”.  Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy mindez felesleges volt, de erről majd kicsit később.

Egy ilyen nap után valahogy azon törtem a fejem, vajon mivel érdemeltem ki mindezt a jót…?

Copacabana

Megérkezés Rio-ba

A párommal semmit sem csinálunk hagyományosan.... A megbeszéltek szerint szeptember 8-án volt a randink a Rio Galeão Nemzetközi Repülőtéren, Terminál 1 érkezésen – mivel az mindenhol van.  Ő Hamburgból indult, én Belo Horizonte-ból.  Mondanom sem kell, alig vártam, hogy egy hónap után találkozzunk!

A sors fintora, hogy Belo-ból Sunghwan-nal (a prezentációs párommal) utaztam Rio-ba, aki onnan utazott tovább Párizsba.  Vele ismerkedtem meg először, tőle búcsúztam el utoljára :)  Belo-ban azért nem volt könnyű bejutni a gate-hez.  Először is, alig találtuk meg a GOL check-int, majd körülbelül 45 percet álltunk sorban.  Ott derült ki, hogy túlsúlyos a bőröndöm, így muszáj volt 70 reais összeget fizetnem pluszban, melyet egy másik ablaknál kellett befizetnem.  Még az volt a szerencse, hogy Sunghwan-ra hagyhattam a csomagjaimat, így gyorsan megfordultam.  Ezután adhattam fel csak a bőröndöket.  Az ellenőrzésen mindent átengedtek: ásványvizet, befőttet (amit ajándékban kaptunk), minden korlátozás nélkül.

Mindössze 50 perc repülés után már landoltunk is.  Gyors búcsú és a Terminál 2 helyi járatok érkezésénél leültem, mivel mint utólag kiderült, eléggé messze volt a Terminál 1 ahhoz, hogy bőröndökkel átkecmeregjek.  Amikor a párom leszállt, küldtem neki egy üzenetet, hogy hol ülök.  Innen kezdődtek a problémák.. Fogalmam nem volt, hogy a belépésnél vagy hol van, amikor ő már mindkét terminálon keresett engem.  Azt nem tudom hogyan, de egyáltalán nem talált meg.  Hosszas sms küldések után, amikor a két terminál átkötő folyosóhoz értem az összes cuccommal, ezt üzente: ’Maradj ott..’ Na, én ott maradtam és szidtam, mint a bokrot :)  Két eléggé taplra esett és jól tájékozódó ember vagyunk, de ennél jobban nem kerülhettük volna el egymást.  Végül 20 perc ide-oda mászkálás után a karjaiba ugorhattam végre.

Körülbelül 2 órát vártam Őrá, ami arra elegendő volt, hogy normális taxit keressek, így mire végre találkoztunk, könnyedén lerendeztük a transzfert a szállásunkra a Copacabana-n.  Előtte még bevásároltunk a reptéren élelemből és italból (mivel bolt már nem volt nyitva) horribilis összegért.  A taxiból először a  kivilágított Megváltó Krisztus szobrát láttam meg, illetve a kikötői fényeket és nagyot dobbant a szívem... Itt vagyok, végre.  Az idillt csak a kocsi ablakán beömlő csatornabűz rontotta el.  Kb 30 perc kocsikázás (50 reais) után megálltunk a szállásunk előtt, amiről annyit kell tudni, hogy a brazilok körében nagyon kedvelt, mert közel van a Copacabana strandjaihoz, mégis megfizethető az ára.  Mint később kiderült, így elsőbbséget élveztek a helyiek és a külföldieket minden trükkel igyekeztek lehúzni a tulajok, ami végül nem sok sikerrel zárult az esetünkben.  Annyit megjegyeznék, hogy meglehetősen kicsi volt a szobánk és nem volt tengerre néző ablakunk, viszont a nyüzsgés és minden közelkedési eszköz alig pár lépésre volt.  Nem is találhattunk volna jobb szállást.  Kit zavart a kis szoba…nem a szobában terveztünk ücsörögni az ottlétünk alatt.

A kéthetes kalandunk elindult.

Kihagyás után....

Igen, el vagyok maradva a CSC utáni utazás eseményeivel, de Brazília legszebb tájain utazgatva nem tudtam/akartam internet közelében lenni. Az út alatt írt eseményeket azonban továbbra is tervezem megosztani, remélem sok hasznos és praktikus információval tudok majd szolgálni.  Elöljáróban annyit, hogy Brazília felfedezése minden várakozásomat felülmúlta, a megpróbáltatások még csak az IBM CSC program után kezdődtek igazán....

Gondolatok a program végén

A CSC csoportra csapatmunka és egyéni munka is jellemző.  Mint csapat, minden vélemény számít, nincs rossz javaslat, csak eltérő szemlélet és álláspont.  Minden pontban egyet kell érteni, hogy a program sikeresen záruljon, azonban képtelenség csak közös döntéseket hozni, legalább is, a mi csapatunk ezt tapasztalta. Mindenki a project rá eső részét egyedül kellett, hogy kidolgozza.  Az IBM-nél megszokott gyakorlattól eltérően, vezető vagy szakmai vezető nélkül dolgoztunk és hoztunk döntéseket.  Minden nap azonban tartottunk megbeszéléseket, hogy átnézzük, ki merre halad.  Ez arra is jó volt, hogy kikérjük a többiek véleményét és útközben módosítsunk, ha szükséges volt.  Nem választottunk vezetőt vagy koordinátort, mégis időben végeztünk.  Az önállóság mindekiből a maximumot hozta ki és olykor magunk is meglepődtünk a saját teljesítményünkön.  Toula például project managerként egy értékesítési csomagot dolgozott ki, mely a későbbiekben mint biblia szolgálhat.  Jogos lehet a kérdés, hogy mitől gondoljuk, hogy amit csináltunk, az jó.  Erre csak azt az egy választ tudom adni, hogy az IBM egyes területein szerzett tapasztalat, széles látókör és szemléletmód alkalmassá tette a csapat tagjait, hogy megbírkózzon a feladattal és használható dokumentumokat és javaslatokat tegyen az IHR számára.  Emellett a szervezet visszajelzése mondta el a legtöbbet.

Pedig nem ment minden zökkenő-mentesen azért :)

Az első héten próbáltunk mindent megtudni a szervezetről és adatokat gyűjteni, miközben igyekeztünk a leghamarabb jó kapcsolatot kiépíteni a partnerekkel.  Pár nap kellett, mire a csapatunk felismerte, hogy nem lehet csak dolgozni az irodánkban, a munkánkat jelentősen az fogja előlendíteni, ha sok időt eltöltünk az IHR tagjaival és mindenről beszélgetünk, csak munkáról nem :)

Maureen-t megérkezése után kerülgette valamilyen betegség, ami a második héten tetőzőtt, így orvosi segítségre szorult.  Az IHR több tagja szermélyes kapcsolatait megmozgatva segített, hogy Maureen megfelelő kezelést kapjon.  Ez az esemény nagyban előlendítette a kapcsolatépítést, mely után igazán baráti viszony alakult ki az IBM és IHR között.  Emellett azonban ez a hét volt talán a legkritikusabb.  Sok interjút folytattunk le a tagokkal egyenként, mely olykor ellentmondásos információkat eredményezett, feltárta az eltérő véleményeket és azt is, hogy valójában mekkora feladattal is állunk szemben.  Pénteken este volt a hét utolsó megbeszélése Marcus-al (Cecília férje és az IHR másik alapítója), Cecíliával és Mariana-val, hogy felvázoljuk, hol is tartunk, mely sajnos kisebb kudarcba fulladt.  A csoport felismerte, hogy a javaslatainkat nem a megszokott határozott fellépéssel kell kezelni, mivel itt nem ’üzletről’, hanem segítésről van szó.  Minden információt egyszerűen, érthetően és a megfelelő körítéssel kell kommunikálni.  A meeting után eldöntöttünk, hogy mint csapat, beszélnünk kell.

Harmadik héten hétfőn közösen átbeszéltünk, hogy hol vannak eltérő nézetek és mit kell javítanunk, hogy csapatként még hatékonyabbak legyünk.  Majd belevetettük magunkat a munkába és két párra szétválva dolgoztunk.  Ekkor szinte mindannyian úgy éreztük, nem fogunk végezni... Ráadásul ezen a héten küzdöttem az étel okozta problémákkal, így nem igazán éreztem magam hatékonynak, de szerencsére a hétvégére jobban lettem, azonban még inkább rajtam volt a nyomás a végső prezentáció közeli időpontja miatt.

A negyedik hetet egy szóval tudom jellemezni: káosz... Hétfőn és kedden még az utolsó információkat dobtuk össze, és Toula project manager hátterével igyekezett sürgetni, összerántani minket, mely nem volt mindig egyszerű, egyre feszültebb lett a hangulat a közelgő szerda miatt :)  De megcsináltuk, befejeztük, lezártuk sikeresen a 4 hetünket és csütörtök-péntek este már csak a szórakozás maradt.

Két nagy prezentációnk volt a program lezárásaként: szeptember 5-én az IHR-nak prezentáltuk az egy hónap eredményeit és javaslatait, másnap csürtökön (6-án) pedig nyilvános előadás keretén belül minden IBM csoport 10 percben ismertette a program részleteit és eredményeit.  Ezen részt vett mind a négy szervezet és azok meghívottai, akivel a Brazil 13 csoport kapcsolatban volt.

Kicsit ideges voltam a partnernek tartott prezentáció előtt.  A munkánk gyümölcseként 82 oldalnyi tervet állítottunk össze.  Ennek részei:

Marketing Stratégia

Branding Stratégia

Website re-design javaslat

IHR értékajánlata

IHR brossúrák

Értékesítési-csomag

PDG program javaslatok:

- PDG ’könnyített

- PDG tanácsadó szolgáltatás

- PDG 2

Értékesítési-terv: új partnerek felkutatása, lehetséges piac

Azt hiszem, nem túlzok ha azt mondom, nagyon sokat dolgoztunk a 4 hétben és igyekeztünk a lehető legjobban teljesíteni akkor is, ha a terület kívül esett a komfort-zónánkon.  A prezentációt nagyon pozitívan értékelte az IHR, emellett elmondták, hogy a jelenlétünk gyökeres változásokat indított el a szervezetben: újraosztották a feladatköröket, más szemlélettel kezelik a szervezet működését és annak ellenére, hogy non-profit szervezet, elfogadták a ’működéshez szükséges bevétel’ fontosságát, mely a hosszútávú életben maradást biztosíthatja.  Emellett olyan területetekre, lehetséges gátló tényezőkre rávilágítottunk, melyet talán nem is mertek volna fel a program nélkül.  Összeségében a csapatunk elégedetten zárta le a közös hivatalos munkát.

A záróesemény napján éreztük meg igazán, hogy már csak egy nap és vége....  Az esemény előtt elkészült rengeteg közös kép a Brazil 13 csoporttal és a partnerekkel.  A nagyszabású eseményen minden csoport bemutatta az eredményeket és megosztott néhány emlékezetes pillanatot, képekkel.  Mi az egy szem urat a csapatban, Andreát kértük fel arra, hogy képviseljen minket.  Egy külön meglepetésként egy idézetettel búcsúztunk, mely után mindennyian éreztük, hogy habár két nap múlva elutazunk, mégis ez egy felejthetetlen élmény volt és hatalmas lehetőség, mely nem mindig adódik az életben.  Őszinte szívvel ajánlottuk fel a partnerünknek, hogy a jövőben is kívánjuk őket támogatni a fejlődésben és minden lehetőséget megragadunk, hogy kapcsolatban maradjunk, akár személyesen is.

Csak köszönetet tudok mondani az IBM-nek ezért a lehetőségért és élményért.

IBM és IHR team

Azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk és segítsünk

Annyit írtam eddig a kirándulásokról, hogy ideje a munkának is szentelnem néhány post-ot.  Az első két hétben próbáltuk az IHR összes folyamatát feltérképezni és megérteni, hogyan működnek, mint non-profit szervezet és mik azok a kihívások, amikkel nap mint nap meg kell küzdeniük.

Néhány érdekes információ az IHR helyzetéről:

- házon belül fejlesztett és azóta értékesített programokból tartják fenn magukat

- legfőbb programjuk a PDG, mely egy management és vezetői program NGO-knak kifejlesztve, hogy fenntarthatóbbak legyenek a piacon

- elsődlegesen NGO-nak tartja az IHR a PDG programot, melyet az adott NGO szponzora finanszíroz.  Nem egy esetben egy szponzor csak akkor támogat egy NGO-t, ha elvégzik az egy éves időtartamú PDG programot.  Ebből adódóan olykor az NGO-k nem túl motiváltak, mely akadályozza a program kivitelezését, oktatását és az oktatók helyzetét is nagyban megnehezíti

- nincs adóvisszatérítésre lehetőség

- a mindennapos nehézségek ellenére is 100%-ban elkötelezettek, hogy segítsenek és javítsák az NGO-k helyzetét

Megtapasztalhattuk továbbá, hogy a brazil NGO-k nagyon eltérőek a megszokott NGO-któl.  Egyrészt Brazíliában egyfajta ’divat’ NGO-t alapítani, márészt nagyon sok esetben nem sok tapasztalattal vagy elképzeléssel rendelkeznek, hogy mit is kellene csinálni.  Egy nagyon érdekes példát tudok mondani: van olyan NGO, mely egy igazgatóból és egy titkárnőből áll mindössze.  Bányász területen alakult (az egyik leginkább fejlődő és hosszútávú ipar Brazíliában), egy kisvárosban, szponzoruk az iparágban és területen beruházó szponzor.   Az NGO első programja nem volt más, amit hogy a támogatásból elindítottak a kisvárosban egy műköröm-oktatást.  Kicsit meglepően hangzik, nem?  Az  előbb említett példának szöges ellentéte a Salão do Encontro (már írtam róluk korábban), akik hihetetlen szervezettséggel, céltudatosággal és elkötelezettséggel vezetik a szervezetüket, hatékonyan.  Mindeme esetek csak egy apró része a szociális terület jellemzőinek, de egy ilyen változatos, szerteágazó és heterogén piacon nagyon nehéz egy terméket értékesíteni és kihívás a megfelelő marketing- és értékesítési stratégiát kialakítani.

A második hét után úgy éreztük, hogy annyi teendőnk van, hogy a fennmaradó  két hét alatt képtelenség lesz befejezni vagy érdemi munkát végezni.  A sok információ és újdonság csak kavargott a fejünkben, pedig alig pár napunk maradt, hogy előálljunk egy kiforrott stratégiával.

A harmadik héten két részre oszlott a kis csoportunk: az SoW-nak megfelelően a csapat egyik része az értékesítési terven dolgozott (Toula és Andrea), Maureen és én a marketing plan-en dolgoztunk.

Teljesen új helyzetben találtam magam: olyan területen készültem javaslatokat tenni, ahol előtte életemben nem dolgoztam.  Mindössze korábbi tapasztalataim, online elérhető dokumentumok és a csapat szakmai tudása volt a segítségem.

Már az első héten, amikor a szervezet weboldalát megnéztem, a website fejlesztését javasoltam a jobb branding és sikeresebb marketing érdekében, így a marketing terv website re-design részét vállaltam magamra, valamit a teljes marketing plan és branding stratégia feltérképezését.  Másfél héttel ezelőtt hétfőn még fogalmam sem volt, mi fog kijönni ebből az egészből….  Életemben nem dolgoztam website design-on és arra készültem, hogy marketing és sales szempontból egy figyelemfelkeltő, az IHR-t a többiektől megkülönböztető és profi oldal vázlatát fejlesszem ki.  Szem előtt tartva, hogy itt nem üzleti szféráról, hanem szociális területről van szó.  Ahogy a napok teltek, egyre több ötlettel és opcióval álltam elő, míg végül Maureen javaslatait is figyelembe véve kialakult egy új website képe.  A múlt héten a partnerünk elfogadta a tervet, valamint egy web-designerrel is sikerült leegyeztetni a javaslatot, mely során visszajelzést kaptam egy szakértőtől is: professzionálisnak és átláthatónak tartotta a tervet, mindössze apró szerkezeti módosításra hívta fel a figyelmet, de összeségében le volt nyűgözve a csapat által végzett munkától.  Azt hiszem, pályát fogok váltani ezek után :)

Az szervezet új weboldala hamarosan elérhető lesz a terveink alapján.

Második hétvége: Serra do Cipó és Inhotim

Nincs pihenés, nincs megállás, újabb túrák a hétvégén a természetben!  Szombaton Serra do Cipó-t látogattuk meg, ami Belo Horizonte-től 90 kilóméterre fekszik északkeletre.  A nemzeti parkot erdők, folyók, vízesések és kanyonok tagolják.  A száraz idő miatt nem túl sok vizet visznek a folyók, így a vízesések zöme is jóval kisebb.  A terület legnagyobb vízesését, a Cachoeira Grande-t néztük meg.  A száraz időszak miatt a vízesés felénél csak szakaszosan, vékony csíkban folyt le a víz, így a sziklákon egészen közel lehetett jutni a vízeséshez.  A déli napon a szikla szélén ülve hallgattam a víz csobogását.  Ritkán tudom a gondolataimat kikapcsolni, hogy ne cikázzanak mindenfelé, de ott végre sikerült.  A nyugalmat csak a mindenfelé röpködő bogarak zavarták meg, melyek előszeretettel pihentek meg a fehér pólómon vagy repültek bele a hajamba.  Ezután a hegynek felfelé indultunk és megálltunk egy kilátópontnál, ahol életemben először ittam kókuszvizet.  Azt már tudom, hogy nem ez az ital lesz a kedvencem :)  A hely jelképévé vált szoborhoz utaztunk tovább.  Juquinha szobra a park egyik magaslatán található, ahonnan páratlan kilátás nyílik a környező vonulatokra és az egész régióra.  Sajnos az ég felé szökő füst azt jelezte, hogy a nagy szárazság miatt ég az erdő, ami korábbi években is problémákat okozott a térségben. 

Hazaindulás előtt a helyi szupermarketben kisebb Havaianas-paradicsomra leltünk.  A társaság birtokba vette a mindenféle színben és méretben elérhető, Brazil zászlós papucsokat kínáló sort.  Egész Belo Horizonte-ban egy boltban sem volt olyan kínálat, mint abban a kis vidéki boltban és természetesen jóval kedvezőbb, vidéki áron.  Összesen 22 pár Havaianas papuccsal távoztunk :)

Vasánap Inhotim-ba mentük, mely egy 5.000 hektár területen elterülő kert, egyben kortárs művészeti múzeum is, 2006-ben nyitották meg a közönség előtt.  Az alkotókat arra kérték, hogy az álmaikat valósítsák meg.  És ők megtették.  Nincs limit időben, térben, és pénzben, itt minden lehetséges.  Ezt a kiállítási központot a bányász mágnás, Bernardo Paz hozta létre.  A park hihetelen trópusi világot mutat, melybe tökéletesen beleillenek a művészeti alkotások, cseppet sem keltve ’múzeum’ érzését.   

A pálmafák alatt és az erdőben kanyargó utak, a kis tavak maradandó élményt adnak az odalátogatóknak.  Cecíla (IHR) segítségével idegenvezetőt is kaptunk a nap folyamán, Thomast, aki lelkesen vezetett minket az egyes műalkotások között.  Volt lehetőségünk üvegeken mászkálni, sötét szobában tapogatózva mérnöki csodákat felfedezni, véres szobában mászkálni és távcsövön keresztül szemlélni a világot.  Egész nap a parkban barangoltunk és még csak a felét sem láttuk.  Japánban volt már lehetőségem egy nagyszabású szabadtéri múzeumot meglátogatni, mégis Inhotim azt többszörösen felülmúlta.  Hazafelé mindenki aludt a buszban.  Felejthetetlen nap volt.

Cachoiera Grande

Cachoiera Grande teteje

Juquinha-val

Utak a pálmák között

Trópusi varázs művészettel

Inhotim

A világ az üvegcsövön keresztül

Az új, Brazil nevem....

EANEKO :)

Magyar nap az IHR-nál

A megfelelő időpontra várva, a második héten odaadtam a Magyarországról hozott ajándékokat az IHR csapatának.  Három focicsapatra való csokoládét hoztam magammal, Balaton, Sport és Tibi csokoládékat különböző ízekben, és magyar mintás miniterítőket, tollakat, kanalakat, kulcstartókat és mini magyar kártyákat.  Mindenki kiválasztotta a neki leginkább tetsző ajándékot és kérdésekkel árasztottak el az országomról, valamint lenyűgözte őket a magyar mintázatok különlegessége.  A helyiség pillanatok alatt megtelt örvendező ’gyerekekkel’ és én csak meséltem az országomról, amennyit bírtam, portugálul :) Mondanom sem kell, a legnagyobb sikert mégis a kártyák aratták.  A délután folyamán kártyázni invitáltam a társaságot és nagy nevetgélés mellett játszottuk az egyik kevésbbé ismert – ám annál gyorsabban tanulható -, piros lapra vadászó játékot.  Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz!  Fél óra múlva mindenki keze piros volt és kemény harc zajlott a győzelemért :)

Az ajándékok ( már csak egy része)

Na ki fog nyerni?

IHR igazgatójával vívunk kártya-csatát :)

Brazil ételek és italok

A brazil ételek nagyon ízletesek, ám annyira nehezek és zsírosak is.  Egyik helyi étel a feijoada ami fekete babból, friss sertés- és marhahúsból készített ragu, jellemzően hasábburgonyával és rizzsel tálalva, minimális salátával (amit csak fűnek hívunk :) ).  Emellett helyi barbecue éttermek kínálják húsételeiket minden formában elkészítve, továbbra sem az egészségesen étkezők csoportját megcélozva :).  Az egyik legfurább étterem, hol eddigi ittlétünk során megfordultunk, a hotelünktől mindössze 10 perc sétára van és a kirakatban sütik a húsokat nyárson.  Személyes véleményem, hogy olyan étteremben nem szabad enni, ami szombat este majdnem üres... Ennek ellenére, mind a tizenöten ott ettünk.  Már az első perctől fogva 8 pincér sürgött-forgott körülöttünk és hoztak mindent, amit csak lehetett – előételt, italt, húsokat.  Innen kezdődtek a problémák: véres steak és sertés a főmenü, emellett nagyon minimális csirkét szolgáltak fel.  Minden pincér egy nyárssal rohangált és folyamatosan tukmálták az emberre – a szó szoros értelmében.  Az étterem egy kétoldalas kártyát ad mindenkinek, melynek egyik oldala zöld, jelentése: kérek még.  A másik oldala piros, értelem szerűen azt jelenti, hogy a vendég köszöni szépen, de nem kér többet.  Valahogy a kedves pincérek ezt figyelmen kívül hagyták és csak a vendég orra elé pakolták a húsokat.  Ez mind rendben is lett volna, ha nem lett volna ételmaradékos a kanál és a tányér.  A mai napig nem tudom, végül mi tett be, de eme csodálatos vacsora után három napig kínlódtam és lázam volt, ami amilyen hamar jött, olyan hamar el is múlt.  Azóta azonban rá sem bírok nézni a húsételekre.  Mindezért a szolgáltatásért átlagosan 170 R$ (kb 20.000 HUF) hagytunk ott fejenként, ami egy ásványvizet, egy Cairipinha-t és az ételt tartalmazta, na igen, meg kb fél deci bor rám eső részét.  A magam részéről a jövőben távol tartom magam a hasonló helyektől: lehúzás kosszal és illetlen tukmálással.

Hogy pozitívumot is írjak, egy másik jellegzetes brazil étel a pastel.  Vékony tészta közé tesznek mindenféle tölteléket, ami lehet hús, sajt, zöldség, banán és fahéj, vagy bármi más, amit aztán növényi olajban kisütnek.  Fennséges az íze és csábítóan néz ki!  Az IHR-ból Lidi egyik este egy Odeon nevű helyre vitt minket, ahol isteni bruschettákat készítenek, megütve az Olaszországban megszokott színvonalat.  Sajnos nem tudom a képen látható étel nevét húsgolyókkal, de a várakozásomat felülmúlta mind ízben, mind kinézetre!  Nem véletlenül nyert a hely díjat, és nem véletlenül tetszett eddig ez a legjobban nekem.  A vicc az egészben, hogy a hely inkább kocsma, mint étterem!

Nem hagyhatom ki Brazília jellegzetes italát, a Cairipinha-t!  Ez a koktél Cachaça-val, jéggel, és lime-mal készül.  Az édesebb verzió kérhető cukorra is.  Ahány vendéglátó egység, annyi módon elkészített koktél. Attól függően, hogy milyen Cachaça-ból készül, lehet gyengébb vagy erősebb, emellett nem csak lime-mal, de kiwivel, eperrel vagy ananásszal is készítik.  Nekem ez a Cairipinha tetszett a legjobban:

Ouro Preto és Jardim Canadá

Az első hétvége aktívan telt, szombaton Ouro Preto-ban kirándultunk, majd vasárnap hivatalosak voltunk a Casa do Jardim alapítójához, Joannához egy vasárnapi kirándulásra és közös étkezésre.

Ouro Preto Belo Horizonte-tól kb 98 km-re fekszik és egy korábbi gyarmati bányásztelepülés a Serra do Espinhaço hegységben.  A város jelentős barokk építészeti műemlékeiről híres és felkerült az Unesco világörökségi listájára.  Idegenvezetőnk Jefferson volt, aki a környéken született, így olyan helyre vitt minket, amiről több Belo Horizonte-i lakos nem is hallott.  Először Ouro Preto melletti természeti parkot látogattuk meg, Cachoeira das Andorinhas-t.  A park 2.891,9 m magasan terül el a tengerszint felett, páratlan természeti csodát kínálva.  Egyik jellegzetessége a sziklák között megbúvó vízesés, melyet a sziklákon lemászva lehet megközelíteni.  Emellett természetes forrásvízben gazdag, és mint mindenhol máshol, ez a terület is vassal és érccel teli.  Páratlan élmény volt a sziklák között a hideg vízben a vízesés alatt állni, körben a vöröses sziklafallal.  A víz vörösre festette a talpunkat is, melyet én este többszöri sikálás után tudtam csak eltüntetni.  Ezután városnézés következett.  Ouro Preto rengeteg templommal rendelkezik, mégis a leginkább említésre méltó a São Fancisco de Assis-templom, ennek közelében található a piac is.  Ebédre egy helyi kis étteremben ettünk, ahol meg kell mondjam, nem volt túl bizalomgerjesztő az étel... Meglehetősen olcsó volt, de olyan koszos is.  Emiatt még aggódom, hogy nem sikerült-e valamit összeszednem, de egyelőre jól vagyok.  Az első igazi brazil ‘kávét’ végül ebben a városban ittam.  Toulával nem volt kedvünk sörözni a többiekkel, így beültünk egy kávézóba, ahol a ház ajánlásával Cappuccino de Ouro Preto-t ittunk. A különlegessége, hogy a szokásos cappuccinot süteménydarabokkal és étcsokoládéval ízesítik, ami finommá tette az amúgy lórúgás-erősségű brazil kávét.  Cukrozott tejszínhabbal a tetején nem is tudtam volna jobb kávét elképzelni!  Még indulás előtt a naplementében megtekinthettük Ouro Preto egyik szimbólumát, Ouro Preto peniszét :)  A hegyormon az egyik szikla egy enyhén meredező pénisz formáját adja ki :)

Az említett szikla :)

Vasárnap Belo Horizonte-tól nem messze, Jardim Canadá zárt közösségéhez mentünk.  Ez a csoport külön őrzött ‘falut’ alkot, ahová csak engedéllyel és előzetes bejelentéssel lehet belépni.  Az egész területet rend, tisztaság és szervezettség jellemzi, páratlan kilátással a közeli hegyekre.

Joanna – vendéglátónk - és a szomszédos szülők háza lakberendezési oldalakba illő, tele üveggel, terasszal és gyönyörű kilátással a hegyekre.  Két lehetőség közül választhattunk, egy 2 órás könnyebb vagy egy 4 órás nehezebb túravonal közül.  A társaság egy része hajlott volna a hosszabb túrára, mert az egy vízeséshez vezetett, de végül annak érdekében, hogy közösen túrázzunk egyet, a rövidebb távon indultunk el.  Így is gyönyörű kilátásban volt részünk, valamint az időjárás tett róla, hogy ne unatkozzunk: hol esett az eső, hol hideg szél fújt, hol kisütött a nap, hol izzadtunk a melegtől, hol zápor kapott el minket.  És ez így ment egyfolytában, váltakozva, így én egyszer magamra vettem a széldzsekim, utána meg vetkőznöm kellett, mert melegem volt.  Belo Horizonte körüli hegyek egy része esőfüggönnyel volt eltakarva, a másik fele színekben ponpázott a napsütés miatt.  Egy biztos, kár lett volna kihagyni ezt a túrát!  Miután fáradtan, éhesen megérkeztünk Joanna házába, többen az országukra jellemző ételeket főztek, például Sangiat csípős húsgolyókat, Nada avokádókrémet, Carolyn epres-diós salátát, míg Mike (meg is jegyeztük, jó férj-jelölt :) ) kuszkuszos-dinnyés-salátás előételt készített és sonkás-olívás tésztát.  A kiváló vacsorát a teraszon, szikrázó délutáni napsütésben fogyasztottunk el.  A csodálatos kilátás és a hangulat miatt el is feledkeztünk arról, hogy haza kell indulnunk, a sofőrünket jó egy órával megvárakoztattuk.  Ha ilyen jól telt az első hét, vajon mi vár még ránk...? :)

Útban a nemzeti park felé

A vízforrás

A barlang belsejében

Ouro Preto látképe

A kíváncsi asszonyok :)

Belo Horizonte domborulatai

Esőfüggöny

Amikor kitisztult az idő

Joanna háza