Csak nem sikerült időben felkelni… :) Akár mennyire igyekeztünk, két órával később
indultunk neki az aznapi túrának, mint terveztük. Ez azonban egy cseppet sem zavart minket, mivel
ránk telepedett valamilyen lazaság, nyugalom, és még 5 napunk maradt bejárjuk a
várost.
 |
| Cristo Redentor |
Előző este tanakodtunk, mivel menjünk a Megváltó Krisztus
szobrához: helyi buszjárattal vagy taxival.
A korábban olvasott netes fórumok nem nagyon javasolták a helyi
járatokat a megkérdőjelezhető biztonság miatt.
Valahogy a taxizás meg nem volt szimpatikus, a kényelmes közlekedés nem
a mi stílusunk. Naná, hogy bevállaltuk a
buszt, már csak azért is, hogy kiderítsük, valóban olyan veszélyes-e a
tömegközlekedés, mint ahogy azt eddig olvastuk.
Természetesen, az ég világon nem történt semmi, mintha Budapesten
utazgattunk volna. A buszmegálló pár száz méter sétára van a szállástól, így
nem sokat kellett gyalogolnunk. Hatalmas
táblákon megtalálható minden úticél és az időpont a megállóban. A buszjegy vásárlásának különös módjával
találkoztunk: a sofőr fülkéje után van egy meglehetősen szűk forgókapu, melyen
csak akkor lehet átjutni, ha a kedves utas kifizeti a jegy árát. Jegyet egy dobogón csücsülő ellenőrnél kell
fizetni. Tört portugállal feltett
kérdésemre kedvesen megerősítette, hogy hol kell átszállnunk a következő
buszra, illetve leszállnunk a Corcovado lábánál. (Legegyszerűbb: Copacabana-ról 583# busz
Leblon-ig, onnan 584# Cosme Velho-hoz).
Ment minden, mint a karikacsapás.
Annyit még megjegyeznék, hogy egy kissé túlsúlyos embernek már komoly
problémákat okozhat a forgóajtón átjutás.
Talán ez is az egyik oka lehet, hogy nem nagyon találkoztunk elhízott,
túlsúlyos helyivel :) Meggyötört,
munkába készülő helyieken és millió turistán kívül nem láttunk semmi különlegeset. Újabb netes riogatás dőlt meg.
 |
| A váró dekorációja |
A Corcovado lábánál egy órát kellett várnunk a következő
vasútra a hegy tetejéig, és természetesen megszomjaztam közben. Két ásványvizet kértem és 100 reais-al
kívántam fizetni, mire az eladó közölte velem, hogy akkor nem vehetem meg, mert
ő ugyan nem fogad el nagy értékű pénzjegyet, csak aprót. Kérdőn felvont szemöldökömre csak meghúzta a
vállát és különösebben nem foglalkozott velem, csak visszatette a két vizet. Még jó, hogy össze tudtuk vakarni a szükséges
pár centet, különben szomjan maradtunk volna.
Végül megérkezett a járatunk, amivel felfelé indultunk a hegyre. Néhány megálló után felszállt egy szambát
játszó csoport a napi fizetésük begyűjtésére, de azért sikerült egy kicsit a
hangulatot is felpezsdíteniük.
 |
| Vasút a Corcovado-ra |
Néhány
szakaszon kivételes látvány nyílt Rio egyes részeire, de közel sem volt fogható
ahhoz a látványhoz, ami a Megváltó Krisztus szobortól tárult elénk. Néhány lépcső után a szobor lábához értünk,
ahol turisták zöme fekve, állva, alulról-felfelé, jobbról-balra készítették a
facebook-fotók sorát. Nekünk is sikerült
néhányat csinálni, ahol nincs benne valakinek a keze, orra, lába. Igen, én is post-oltam a facebook-ra :) A látványhoz nincs mit hozzáfűzni, csak
annyit, hogy a kilátás közel sem olyan, mint ahogy azt a képeken látni. Talán a ’téli’ párás időszak lehet az oka, de
az óceán nem volt azurkék, és a párás levegő miatt minden kicsit szürkének
tűnt, ennek ellenére a kilátás minden pénzt megért. Miközben vártunk a lefelé vivő vasútra,
majmok szórakoztattak minket a vezetékeken rohangálva. Itt is fellelhető az ’etető’ turista, aki
minden energiát és maradék ételt bevetve addig igyekezett, míg egy-két falat
erejéig sikerült lecsalogatni a majmokat.
Újabb facebook fotók készültek :)
 |
| Aki szórakoztatott minket miközben vártunk a vasútra |
 |
| A kilátás |
Valószínű nem vagyok egyedül ezzel a megállapítással, hogy
szabadság alatt és jó helyeken csak úgy rohan az idő. Már ebéd után jártunk bőven (2 óra körül)
mikor leértünk a buszmegállóhoz. Úgy
ítéltük meg, hogy bőven belefér még egy nevezetesség, így elindultunk a Cukorsüveg
hegy-hez.
 |
| A sofőrünk :) |
A Come Velho-tól induló busz elvitt egy darabig (ha jól
emlékszem 180#), majd utána az 511#, 512# vagy 107#-es busz visz a Teleférico
megállóig. A biztonság kedvéért
megkérdeztük a sofőrt, jó buszra szállunk-e.
A vezető egy laza, vörös hajú, enyhén rokkernek öltözött, 50-55 körülő
nő volt széles mosollyal és érződött rajta, erős dohányos. Hihetetlen kedvességgel és határozottsággal
válaszolgatott. Ahogy bezárultak az
ajtók, a mami Schumachert meghazudtoló módon startolt a lejtő tetejéről és
nyomott egy busz rally-t addig, amíg le nem szálltunk. Néhány turista elismerő ’whoo’-val díjazta,
amikor egy íves balos kanyarba bedörrentett fékezés nélkül, mi több, még jó
adag gázt is adott a még erősebb vezetés-élményért. Felejthetetlen utunk volt, bírtuk a mami
életkedvét és azt, ahogy fittyent hányt az utasokra, miközben csak kapcsolt
fel-le és közben szólt a zene. Még
egy-két fotón sikerült is lekapni őt, hogy ne felejtsük el.
 |
| Pão de Açúcar |
Az Urca hegy lábához érkezve újfent szaporán vert a
szívem. Annak a helynek a lábánál
álltam, ahova anyukám mindig is vágyakozott.
Így váltja valóra a gyermek a szülő álmát.
A látvány itt is hasonló volt, de Rio egy olyan részére,
amit nem mutogatnak vagy fényképeznek túl sokat. Itt is találkoztunk rengeteg majommal és
nagyot sétáltunk a hegyen található botanikus kertekben. Arra is volt idő, hogy Ipanema papucsokat
próbálgassak :) Természetesen itt is –
mint több helyen a városban – be lehetett volna fizetni helikopteres
városnézésre, ami sajnos kimaradt, mivel előre nem foglaltunk időpontot.
Mivel kezdett sötétedni, buszt kerestünk hazafelé. A következő busz elvileg vitt volna minket a
Copacabana-ra, de elszámoltuk magunkat a megállókkal és jóval előbb szálltunk
le, mint kellett volna. Először azt se
tudtuk, hol vagyunk, mivel nem volt nálunk normális térkép (mily
felelőtlenek…), csak valami képes-rajzos térkép-utánzat. Kisebb szóváltás után a párommal, irányba
álltunk és jó 30 percet gyalogoltunk hazáig.
Igazából, még élveztük is, csak azt nem, hogy elment az idő és nem
tudtunk már strandolni.
Sötétedés után nekivágtunk az esti Rio-nak és valami jó
éttermet igyekeztünk találni. Egy
kellemes sétára a hoteltől találtunk egy Galeto nevű éttermet, ami már első
látásra megtetszett. Olyan Caipirinha-t
szolgáltak fel, amit előtte még sose kaptam: nem csak kétszer nagyobb volt, de
kedvemre való volt az ízesítése. Igen,
ütött is :) Kétszemélyes, igazi brazil
módon elkészített kakast kértünk az elmaradhatatlan rizzsel és feijão-val. Legalább 2,5 órát ücsörögtünk a nyitott ablak
mellett, az utcai nyüzsgést hallgatva, beszélgetve, közben lecsúszott a
Caipirinha is. Kicsit vigyorogva
indultunk haza, és az esti sétát a parton másnapra toltuk el. Egy napra ez a sok élmény bőven elég volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése