Florida nyomdokain, avagy futás a lépcsőkön felfelé

Nem lehet Rio-val betelni.... Alig csörgött az óra, már vártam, hogy útnak induljunk.  A mai napi túra állomásai: Rio belvárosa, Escadaria Selarón és Lapa – meg egy kis villamosozás a híres rioi Bondinho de Santa Teresa-n.  Mondanom sem kell, ez a nap sem úgy alakult, ahogy terveztük :)

Miután elcaplattunk a metrómegállóig a szállásunkról (Cardeal Arcoverde), a Glória megállónál szálltunk le.  Utána megtekinthettük a Teatro Municipal (Városi Színház) és vele szemben a Museu Nacional De Belas Artes (Nemzeti Szépművészeti Múzeum) épületét.  Egy kis szórakozásra adott alkalmat a tér közepén felállított üveg labirintus, melyben lelkesen kóválygott mindenki – bár annyira nem volt bonyolult, inkább csak kívülről nézett ki jól.  Itt kezdődtek a fényképezőgépünkre vetett csábos pillantások, amit én inkább kíváncsiságnak tudtam be, de a párom jól a kezére tekerte a gép tartóját a biztonság kedvéért.  Amit megtanultunk – feltétlenül hozni kellet volna magunkkal egy kis kompakt gépet a kényelmesebb és nem annyira feltűnő fényképezés érdekében.  Ezután kisebb gyaloglás következett, míg elértünk a keresett lécsőkhöz, Escadaria Selarón 1990 óta folyamatosan díszített lépcsőihez.  Kicsit aggódtam, hogy meg fogjuk-e találni, de már messziről virítottak a piros kövek a sikátorban, így könnyen megtaláltuk.  A hely nagyon kedvelet, klipforgatások helyszíne, illetve extrém sportolók előszeretettel teszik próbára magukat a lépcsőkön.  Az ottlétünkkor is több csoport forgatott – nagyban megnehezítve a nézelődést és fényképezést: capoeira páros, focisták és extrém-rugón ugrálók (fogalmam sincs, hogy hívják ezt a legújab őrületet, de elég viccesen nézett ki.  Még most sem tudom, mi is az értelme?)

Érdekes, hogy a lépcső lábánál is van katonai felügyelet, ahogy az már feltűnt Rio több utcáján is.  Biztos, hogy elmászkáltunk a lécsőkön 2 órát. Lehet ’csúzdázni’ néhány lejtőn, lehet futkosni felfelé (ahogy Florida is tette a klipjében) és volt lehetőségünk helyi szegényekkel összefutni, a kutyájukat megsajnálni, kinek testét csomók és daganatok borították – elgondolkodtató és kicsit gyomorforgató látvány volt.  A lépcső teteje a negyed utcáira vezet, ahol azonnal roncsautók és szegénység tárult a szemünk elé.  Egy darabig hezitáltunk, hogy menjünk-e tovább és ismerjük meg a környéket, de aztán valahogy jobbnak láttuk, ha a tömeggel maradunk.  A lépcső tetejéről visszafelé igyekeznünk kellett, mert a felső részen a lépcső felett húzódó villanyvezetékeken galambok uralkodnak, akik előszeretettel indítanak ’illatos bombákat’ a magasból – épp, hogy elkerültük a szőnyegbombázást.   Mire leértünk, a lépcsők alján összegyűltek a helyi menő csávók és valahogy megváltozott a légkör.  Egyszerűen nem csináltak semmit, csak 10-en kocsikra támaszkodtak sötét arccal és az egész testtartásuk azt sugallta, ők az urak ott.  Nem volt túl bizalomgerjesztő, valahogy el is fogyott a tömeg szép lassan.  A sarkon van egy kocsma, ahova betértünk egy italra és összezörrentünk a párommal, mivel a kólát jéggel itta, aminek én nem örültem.  Meg is mondtam neki, ha hasmenése lesz és parazitája, én nem fogom ápolni.  Ő erre közölte velem, hogy parázós és dilis vagyok. Ennyiben maradtunk :)

Ezután megnéztük Arcos da Lapa boltíves hídját, aminek tövében fegyveres rendőrök ácsorogtak és vigyáztak a rendre.  A híd alatt átvágva ráláttunk Santa Teresa szegény utcáira, amiről képet kezdtünk el készíteni.  Ekkor elég döbbenetes dolog történt.  Egy helyi leszólított minket és ránk szólt, hogy azonnal tegyük el a gépet, mivel helyieket fényképezünk és így bajba sodorhatjuk magunkat.  Nem tudtuk az egészet mire vélni, mivel:

- Mindenhol fegyveres rendőrök voltak 50 méteres távolságban

- A helyiek az út túloldalán voltak

- Éppen akkor sétált be egy fiatal társaság állványos kamerával a sikátorokba

Hát, most erre mit mondjak, szerintem még élnek a helyiekben is a szegénynegyedekre vonatkozó tiltások.  Őszintén szólva, semmi bajunk nem esett, míg képeket készítettünk, de azért nem maradtunk olyan sokáig és inkább elindultunk a villamosmegálllóig.  Bár fura volt, hogy egy villamost nem láttunk, amíg Lapa-n sétáltunk – meg is lett a válasz, miért.  Éppen le volt zárva a téli időszakra felújítási munkák miatt, így csak arra volt lehetőségünk, hogy megnézzük a villamost közelebbről.  Az egyik vigyázó kedvesen beengedett minket a lezárt területre.

A kedvünkkel együtt az időjárás is elromlott, csöpögni kezdett az eső, és már nagyon fáradtak voltunk.  Észre sem vettük, milyen gyorsan elment az idő.  Mivel tudtunk, hogy ma sem fogunk már fürdeni, még megnéztük a Catedral Metropolitana csonka piramis alakú épületetét, ami egy hatalmas, kb 100 méter magas épület négy oldalon üvegabalkokkal, sötét belsővel, középen egy lelógatott kereszttel és egy hintóval az oldalsó részen (???).  Nem nyerte el egyáltalán a tetszésemet.  A dolgozó emberekkel utaztunk haza a metrón és alig vártam, hogy végre elmehessünk vacsorázni.

A Galetóban egy újabb menü kipróbálása és a szokásos nagy adag Caipirinha után végre elindultunk a várva-várt esti sétára a Copacabana-n.

És akkor jót röhögtünk saját magunkon.... Valószínű, ha az első sorban lévő valamelyik szállodában szálltunk volna meg, akkor ez nem lett volna olyan meglepetés. Ahogy kiértünk a partra, a sétányon millió ember sétálgatott, futott vagy biciklizett és a homokos parton fociiskolák tartották az edzéseiket.  A parton hatalmas reflektorok csinálnak fényt és csak úgy zajlott az élet.  Ennyit a veszélyes, sötét esti Copacabana-ról.  Üdvözletemet küldöm az összes utazási irodának és az országról író oldalaknak.  Lehet, hogy pár évvel ezelőtt még más volt a helyzet (valószínű, mivel Rio a közelgő világrendezvények miatt kiemelkedő figyelmet fordít a nagyvárosok közbiztonságának javítására az elmúlt években), de akkor nem ártana ennek megfelelően módosítani a jellemzőket és nem hülyeségeket közölni az oldalakon.  Nagyon jól éreztük magunkat, megittunk egy italt a part menti műanyag székes helyek egyikében, hallgattuk a zenét és a homokos parton néztük a hullámzó tengert az esti fényben.  Még ejfél előtt indultunk haza, de a part még mindig tele volt emberekkel.  Sehol egy ilyesztő alak nem volt.  Csak boldog és nyugodt emberek.  Meg fegyveres rendőrök 50 méterenként.

És ahogy Florida fedezte fel Rio-t: