Második hétvége: Serra do Cipó és Inhotim

Nincs pihenés, nincs megállás, újabb túrák a hétvégén a természetben!  Szombaton Serra do Cipó-t látogattuk meg, ami Belo Horizonte-től 90 kilóméterre fekszik északkeletre.  A nemzeti parkot erdők, folyók, vízesések és kanyonok tagolják.  A száraz idő miatt nem túl sok vizet visznek a folyók, így a vízesések zöme is jóval kisebb.  A terület legnagyobb vízesését, a Cachoeira Grande-t néztük meg.  A száraz időszak miatt a vízesés felénél csak szakaszosan, vékony csíkban folyt le a víz, így a sziklákon egészen közel lehetett jutni a vízeséshez.  A déli napon a szikla szélén ülve hallgattam a víz csobogását.  Ritkán tudom a gondolataimat kikapcsolni, hogy ne cikázzanak mindenfelé, de ott végre sikerült.  A nyugalmat csak a mindenfelé röpködő bogarak zavarták meg, melyek előszeretettel pihentek meg a fehér pólómon vagy repültek bele a hajamba.  Ezután a hegynek felfelé indultunk és megálltunk egy kilátópontnál, ahol életemben először ittam kókuszvizet.  Azt már tudom, hogy nem ez az ital lesz a kedvencem :)  A hely jelképévé vált szoborhoz utaztunk tovább.  Juquinha szobra a park egyik magaslatán található, ahonnan páratlan kilátás nyílik a környező vonulatokra és az egész régióra.  Sajnos az ég felé szökő füst azt jelezte, hogy a nagy szárazság miatt ég az erdő, ami korábbi években is problémákat okozott a térségben. 

Hazaindulás előtt a helyi szupermarketben kisebb Havaianas-paradicsomra leltünk.  A társaság birtokba vette a mindenféle színben és méretben elérhető, Brazil zászlós papucsokat kínáló sort.  Egész Belo Horizonte-ban egy boltban sem volt olyan kínálat, mint abban a kis vidéki boltban és természetesen jóval kedvezőbb, vidéki áron.  Összesen 22 pár Havaianas papuccsal távoztunk :)

Vasánap Inhotim-ba mentük, mely egy 5.000 hektár területen elterülő kert, egyben kortárs művészeti múzeum is, 2006-ben nyitották meg a közönség előtt.  Az alkotókat arra kérték, hogy az álmaikat valósítsák meg.  És ők megtették.  Nincs limit időben, térben, és pénzben, itt minden lehetséges.  Ezt a kiállítási központot a bányász mágnás, Bernardo Paz hozta létre.  A park hihetelen trópusi világot mutat, melybe tökéletesen beleillenek a művészeti alkotások, cseppet sem keltve ’múzeum’ érzését.   

A pálmafák alatt és az erdőben kanyargó utak, a kis tavak maradandó élményt adnak az odalátogatóknak.  Cecíla (IHR) segítségével idegenvezetőt is kaptunk a nap folyamán, Thomast, aki lelkesen vezetett minket az egyes műalkotások között.  Volt lehetőségünk üvegeken mászkálni, sötét szobában tapogatózva mérnöki csodákat felfedezni, véres szobában mászkálni és távcsövön keresztül szemlélni a világot.  Egész nap a parkban barangoltunk és még csak a felét sem láttuk.  Japánban volt már lehetőségem egy nagyszabású szabadtéri múzeumot meglátogatni, mégis Inhotim azt többszörösen felülmúlta.  Hazafelé mindenki aludt a buszban.  Felejthetetlen nap volt.

Cachoiera Grande

Cachoiera Grande teteje

Juquinha-val

Utak a pálmák között

Trópusi varázs művészettel

Inhotim

A világ az üvegcsövön keresztül

Az új, Brazil nevem....

EANEKO :)

Magyar nap az IHR-nál

A megfelelő időpontra várva, a második héten odaadtam a Magyarországról hozott ajándékokat az IHR csapatának.  Három focicsapatra való csokoládét hoztam magammal, Balaton, Sport és Tibi csokoládékat különböző ízekben, és magyar mintás miniterítőket, tollakat, kanalakat, kulcstartókat és mini magyar kártyákat.  Mindenki kiválasztotta a neki leginkább tetsző ajándékot és kérdésekkel árasztottak el az országomról, valamint lenyűgözte őket a magyar mintázatok különlegessége.  A helyiség pillanatok alatt megtelt örvendező ’gyerekekkel’ és én csak meséltem az országomról, amennyit bírtam, portugálul :) Mondanom sem kell, a legnagyobb sikert mégis a kártyák aratták.  A délután folyamán kártyázni invitáltam a társaságot és nagy nevetgélés mellett játszottuk az egyik kevésbbé ismert – ám annál gyorsabban tanulható -, piros lapra vadászó játékot.  Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz!  Fél óra múlva mindenki keze piros volt és kemény harc zajlott a győzelemért :)

Az ajándékok ( már csak egy része)

Na ki fog nyerni?

IHR igazgatójával vívunk kártya-csatát :)

Brazil ételek és italok

A brazil ételek nagyon ízletesek, ám annyira nehezek és zsírosak is.  Egyik helyi étel a feijoada ami fekete babból, friss sertés- és marhahúsból készített ragu, jellemzően hasábburgonyával és rizzsel tálalva, minimális salátával (amit csak fűnek hívunk :) ).  Emellett helyi barbecue éttermek kínálják húsételeiket minden formában elkészítve, továbbra sem az egészségesen étkezők csoportját megcélozva :).  Az egyik legfurább étterem, hol eddigi ittlétünk során megfordultunk, a hotelünktől mindössze 10 perc sétára van és a kirakatban sütik a húsokat nyárson.  Személyes véleményem, hogy olyan étteremben nem szabad enni, ami szombat este majdnem üres... Ennek ellenére, mind a tizenöten ott ettünk.  Már az első perctől fogva 8 pincér sürgött-forgott körülöttünk és hoztak mindent, amit csak lehetett – előételt, italt, húsokat.  Innen kezdődtek a problémák: véres steak és sertés a főmenü, emellett nagyon minimális csirkét szolgáltak fel.  Minden pincér egy nyárssal rohangált és folyamatosan tukmálták az emberre – a szó szoros értelmében.  Az étterem egy kétoldalas kártyát ad mindenkinek, melynek egyik oldala zöld, jelentése: kérek még.  A másik oldala piros, értelem szerűen azt jelenti, hogy a vendég köszöni szépen, de nem kér többet.  Valahogy a kedves pincérek ezt figyelmen kívül hagyták és csak a vendég orra elé pakolták a húsokat.  Ez mind rendben is lett volna, ha nem lett volna ételmaradékos a kanál és a tányér.  A mai napig nem tudom, végül mi tett be, de eme csodálatos vacsora után három napig kínlódtam és lázam volt, ami amilyen hamar jött, olyan hamar el is múlt.  Azóta azonban rá sem bírok nézni a húsételekre.  Mindezért a szolgáltatásért átlagosan 170 R$ (kb 20.000 HUF) hagytunk ott fejenként, ami egy ásványvizet, egy Cairipinha-t és az ételt tartalmazta, na igen, meg kb fél deci bor rám eső részét.  A magam részéről a jövőben távol tartom magam a hasonló helyektől: lehúzás kosszal és illetlen tukmálással.

Hogy pozitívumot is írjak, egy másik jellegzetes brazil étel a pastel.  Vékony tészta közé tesznek mindenféle tölteléket, ami lehet hús, sajt, zöldség, banán és fahéj, vagy bármi más, amit aztán növényi olajban kisütnek.  Fennséges az íze és csábítóan néz ki!  Az IHR-ból Lidi egyik este egy Odeon nevű helyre vitt minket, ahol isteni bruschettákat készítenek, megütve az Olaszországban megszokott színvonalat.  Sajnos nem tudom a képen látható étel nevét húsgolyókkal, de a várakozásomat felülmúlta mind ízben, mind kinézetre!  Nem véletlenül nyert a hely díjat, és nem véletlenül tetszett eddig ez a legjobban nekem.  A vicc az egészben, hogy a hely inkább kocsma, mint étterem!

Nem hagyhatom ki Brazília jellegzetes italát, a Cairipinha-t!  Ez a koktél Cachaça-val, jéggel, és lime-mal készül.  Az édesebb verzió kérhető cukorra is.  Ahány vendéglátó egység, annyi módon elkészített koktél. Attól függően, hogy milyen Cachaça-ból készül, lehet gyengébb vagy erősebb, emellett nem csak lime-mal, de kiwivel, eperrel vagy ananásszal is készítik.  Nekem ez a Cairipinha tetszett a legjobban:

Ouro Preto és Jardim Canadá

Az első hétvége aktívan telt, szombaton Ouro Preto-ban kirándultunk, majd vasárnap hivatalosak voltunk a Casa do Jardim alapítójához, Joannához egy vasárnapi kirándulásra és közös étkezésre.

Ouro Preto Belo Horizonte-tól kb 98 km-re fekszik és egy korábbi gyarmati bányásztelepülés a Serra do Espinhaço hegységben.  A város jelentős barokk építészeti műemlékeiről híres és felkerült az Unesco világörökségi listájára.  Idegenvezetőnk Jefferson volt, aki a környéken született, így olyan helyre vitt minket, amiről több Belo Horizonte-i lakos nem is hallott.  Először Ouro Preto melletti természeti parkot látogattuk meg, Cachoeira das Andorinhas-t.  A park 2.891,9 m magasan terül el a tengerszint felett, páratlan természeti csodát kínálva.  Egyik jellegzetessége a sziklák között megbúvó vízesés, melyet a sziklákon lemászva lehet megközelíteni.  Emellett természetes forrásvízben gazdag, és mint mindenhol máshol, ez a terület is vassal és érccel teli.  Páratlan élmény volt a sziklák között a hideg vízben a vízesés alatt állni, körben a vöröses sziklafallal.  A víz vörösre festette a talpunkat is, melyet én este többszöri sikálás után tudtam csak eltüntetni.  Ezután városnézés következett.  Ouro Preto rengeteg templommal rendelkezik, mégis a leginkább említésre méltó a São Fancisco de Assis-templom, ennek közelében található a piac is.  Ebédre egy helyi kis étteremben ettünk, ahol meg kell mondjam, nem volt túl bizalomgerjesztő az étel... Meglehetősen olcsó volt, de olyan koszos is.  Emiatt még aggódom, hogy nem sikerült-e valamit összeszednem, de egyelőre jól vagyok.  Az első igazi brazil ‘kávét’ végül ebben a városban ittam.  Toulával nem volt kedvünk sörözni a többiekkel, így beültünk egy kávézóba, ahol a ház ajánlásával Cappuccino de Ouro Preto-t ittunk. A különlegessége, hogy a szokásos cappuccinot süteménydarabokkal és étcsokoládéval ízesítik, ami finommá tette az amúgy lórúgás-erősségű brazil kávét.  Cukrozott tejszínhabbal a tetején nem is tudtam volna jobb kávét elképzelni!  Még indulás előtt a naplementében megtekinthettük Ouro Preto egyik szimbólumát, Ouro Preto peniszét :)  A hegyormon az egyik szikla egy enyhén meredező pénisz formáját adja ki :)

Az említett szikla :)

Vasárnap Belo Horizonte-tól nem messze, Jardim Canadá zárt közösségéhez mentünk.  Ez a csoport külön őrzött ‘falut’ alkot, ahová csak engedéllyel és előzetes bejelentéssel lehet belépni.  Az egész területet rend, tisztaság és szervezettség jellemzi, páratlan kilátással a közeli hegyekre.

Joanna – vendéglátónk - és a szomszédos szülők háza lakberendezési oldalakba illő, tele üveggel, terasszal és gyönyörű kilátással a hegyekre.  Két lehetőség közül választhattunk, egy 2 órás könnyebb vagy egy 4 órás nehezebb túravonal közül.  A társaság egy része hajlott volna a hosszabb túrára, mert az egy vízeséshez vezetett, de végül annak érdekében, hogy közösen túrázzunk egyet, a rövidebb távon indultunk el.  Így is gyönyörű kilátásban volt részünk, valamint az időjárás tett róla, hogy ne unatkozzunk: hol esett az eső, hol hideg szél fújt, hol kisütött a nap, hol izzadtunk a melegtől, hol zápor kapott el minket.  És ez így ment egyfolytában, váltakozva, így én egyszer magamra vettem a széldzsekim, utána meg vetkőznöm kellett, mert melegem volt.  Belo Horizonte körüli hegyek egy része esőfüggönnyel volt eltakarva, a másik fele színekben ponpázott a napsütés miatt.  Egy biztos, kár lett volna kihagyni ezt a túrát!  Miután fáradtan, éhesen megérkeztünk Joanna házába, többen az országukra jellemző ételeket főztek, például Sangiat csípős húsgolyókat, Nada avokádókrémet, Carolyn epres-diós salátát, míg Mike (meg is jegyeztük, jó férj-jelölt :) ) kuszkuszos-dinnyés-salátás előételt készített és sonkás-olívás tésztát.  A kiváló vacsorát a teraszon, szikrázó délutáni napsütésben fogyasztottunk el.  A csodálatos kilátás és a hangulat miatt el is feledkeztünk arról, hogy haza kell indulnunk, a sofőrünket jó egy órával megvárakoztattuk.  Ha ilyen jól telt az első hét, vajon mi vár még ránk...? :)

Útban a nemzeti park felé

A vízforrás

A barlang belsejében

Ouro Preto látképe

A kíváncsi asszonyok :)

Belo Horizonte domborulatai

Esőfüggöny

Amikor kitisztult az idő

Joanna háza

Streetparty

A Salão do Encontro látogatás után, késő délután egy utcabálra voltunk hivatalosak.  A helyzet ugyan olyan volt, mint otthon, alig lehetett parkolót találni.  Az egyetlen érdekesség az volt, hogy a belépés ára mindenkinek egy kiló szárazétel volt....  Mi öten egy 5 kilógramos rizst vittünk, melyet Andrea úgy hordozott a vállán, mint a gyerekét. A tömeg még csak-csak elviselhető volt, de ahogy a színpad felé közeledtünk, egyszerűen nem lehett megmozulni. Sört csak jegy ellenében osztottak és természetesen a jegyet a bejáratnál adták oda, így újra át kellett volna verekedni magunkat a tömegen.  Akkor döntöttünk úgy, hogy inkább kihagyjuk a a streetparty-t.  Főleg, mivel semmivel sem volt különlegesebb, mint egy otthoni sörfesztivál :)

Salão do Encontro – 2012.08.15

Augusztus 15, szerda szabadnap volt csak Belo Horizonte-ban, így Cecilia javaslatára meglátogattuk az egyik NGO partnerünket Betim-ben, 30 km-re BH-tól.  Életem egyik legnagyobb élménye volt, már csak az odaút is tele volt kalandokkal.  Cecilia nem titkolta, hogy a tájékozódás nem az erőssége, ráadásul, ha beszélget, akkor közben nem tud a táblákra figyelni.  Így történt, hogy kb 20 kilométerrel elhagytuk a BH-ból kivezető autópálya Betim felé mutató kijáratát.  Ezután  visszafordultunk, és az autópálya ellenkező irányába vezető körforgalomban Cecilia behajtott a szembejövő sávba, ahol éppen egy teherautó száguldott felénk... Túléltük, nem koccantunk :)  Még egy kis kocsikázás után végül megérkeztünk Salão do Encontro bejáratához.  Akkor derült ki, hogy kb 10x hívott minket Katia (Cecilia mobilján), hogy megtudakolja, élünk-e még? :)

Miután szerencsésen megérkeztünk a helyre, megismerkedtünk az 1970-ben létrehozott Salão do Encontro alapítójával, Noemi Macedo Gontijo-val.  Barátja, Frei Stanislau Bartold támogatásával alapította a szervezetet, hogy a szegénységen és nyomoron javítson, méltóságot vigyen a polgárok közé.  Az első épület egy kis fészer volt, ahol először levest osztottak, majd az éhség felszámolása mellett a foglalkoztatottság is előtérbe került.  Innen nőtte ki magát egy lenyűgöző szervezetté, melynek célja, hogy a szegénységet felszámolja és a polgárok művészeti érzékenységét, képességét javítsa.  Középpontban a hagyomány megőrzése, a művészet, kézművesség áll, ezeken keresztül segítve a polgárok önbecsülését, és lehetőséget ad orvosi ellátásra, valamint 3-9 éves gyerekek délutáni/iskola utáni foglalkoztatására.

Az első épületekben megnézhettük, hogy készülnek azok a csodálatos szőnyegek, melyeket meg lehet a szervezet boltjában vásárolni.  Én is kipróbálhattam minden egyes lépcsőt: alapanyag - fonal elkészítését, majd annak gombolyítását és végül a szövést.  Ezután a fafeldolgozás területén folytattuk a sétánkat.  Az itt dolgozók több fából – köztük eukaliptuszból – csodálatos bútorokat és kisebb gyerekjátékok készítenek, melyet szintén értékesítenek.  E manufaktúra több helyinek (mozgássérült, vak stb.) vagy korábban elvonón résztvevők újrakezdéséhez ad munkalehetőséget.  Azt hittem akkor, hogy ennyi a szervezet, és jól meglepődtem, amikor átmentünk az utca másik oldalára.  Itt egy egész komplexum gyerekeknek van kialakítva és rengeteg lehetőséget kínálnak, például a szülési szabadságról munkába visszatérő anyák ha nem tudják kire bízni gyermekeiket, a szervezetnél hagyhatják őket, vagy iskola utáni oktatást tartanak, képességek fejlesztésére, játékos formában.  Emellett főznek a gyerekek, cirkuszi mutatványokat tanulhatnak vagy iskolai előkészítőbe járhatnak.  Nagyon komoly képzőművészeti oktatás is zajlik, már a kicsik is tanulnak szőni, festeni, korongozni vagy agyagozni.  A pár éves apróságok maguk törik az alapanyagot apró darabokra, hogy utána formálható masszát készítsenek belőle vízzel és elraktározzák a képsőbbi foglalkozásokra. Lenyűgöző volt ezt a szívvel-lélekkel felépített komplexumot bejárni, látni a sok lelkes és boldog gyerekarcot.  Éppen a látogatásunk alatt készült el egy tepsi banános piskóta, ami elképesztően finom volt.  Közben egy helyi majom is a közelünkbe settenkedett és elcsente a lehullott süteménydarabokat.  Még életemben nem láttam ilyen állatot!  A gyerekek minden pillanatban képet szerettek volna magukról, körülöttünk sündörögtek, vagy körberajongtak minket.  Szívfájdító pillanat volt, amikor a mosdó körül találkoztam egy kislánnyal.  Lehorzsoltam a lábam, és hogy kivegyem a ragtapaszt, kinyitottam a táskámat.  Ő azonnal portugálul könyörögni kezdett, hogy adjak neki inni, utána pedig hogy adjak neki enni, mert ő annyira éhes...  Nem tudtam erre mit reagálni, szerencsére megjött a felügyelő és kisegített.  Azóta sem tudom eldönteni, hogy valóban gondjai voltak (bár ha jól tudom, kicsivel korábban ettek) vagy ez a megrögzött kéregetés volt... Az utolsó épületnél kicsikkel találkoztunk – akiket az édesanyjuk otthagyott, hogy dolgozni tudjanak – és odaadtam nekik a magammal vitt IBM-es kislabdákat.  Abban a pillanatban játszani kezdtek vele és az ovónők hálálkodva kiszaladtak.  Ha tudtam volna.... tonnányi ajándékot hoztam volna magammal Brazíliába.

Ez után a fél napos kirándulás után, egészen más elképzeléseim lettek a segítésről és önzetlenségről.

U.i.: visszafelé Katia is velünk tartott a saját kocsijával, így különösebb kalandok nélkül visszaértünk a hotelünkhöz :)

Szorgalmasan szövök

Délutáni elfoglaltság

Nagyon szeretnek fényképezkedni :)

A Lustaság

A kis művésznő, aki külön festett a többiektől

Játék az IBM labdákkal

Még mindig nem tudom ennek a majomnak a nevét, de meg fogom szerezni

In medias res

Az első hét nagyon sűrű volt.  Megpróbáltuk az összes elérhető adatot összegyűjteni az IHR munkájáról és igyekeztünk kialakítani péntekre a végleges megállapodást a négy hetes program célját illetően.  Több interjút is levezettünk a szervezet tagjaival, akik a lehető legjobban segítik a munkánkat és minden szükséges dokumentumot, adatot, információt a rendelkezésünkre bocsátanak.  A szervezet velünk együttműködő tagjai Cecilia és Marcus – IHR alapítók, Mariana – sales, finance részleget vezeti és mellette coach, Sharon – konzulens, Vilma és Ludi – PDG.org program kiemelkedő tagjai, Rafael – IT, Katia – coach, Isabelle – a fordítónk és segítőnk, és még sokan mások. Mindeközben naponta friss kávéval és helyi gyümölcsökkel várnak minket, vagy meglepnek helyi különlegességekkel, egyik nap például avokádó és édes tej mixet kaptunk.  A tiszteletünkre a program alatt angolul beszélnek az irodában egymással, ami engem személy szerint nagyban motivál, hogy még inkább igyekezzek portugálul.

Az ideiglenes irodánk ajtajára akasztott meglepetés

Az IBM csapatunk lassan összekovácsolódott, nagyon erősnek, kreatívnak és összeszedettnek tartom magunkat.  Az első hét gyümölcseként hétvégére elkészültünk az első prezentációnkkal is, a maradék három hét akciótervével és a programunk befejezése után, az előre látható jövő-állapot bemutatásával, melyet én készítettem el. Mindenkinek van bogara.... a kávéfüggő társaink, Toula és Andrea szinte napi két nagy termosz kávét is képesek elfogyasztani, Maureen a napi ’vitamin’ adaját light cola-val szerzi meg - én ezt a véleményét nem osztom, ezért mindig megjegyzi, hogy ne nézzek oda, amikor (véleményem szerint) mérgezi magát :)-, én meg nem bírok ellenállni a ’kilo’ éttermünk napi desszert-ajánlatának :)  Az NGO-hoz közel, kb 100 méter sétára van egy étterem, ahol svédasztalhoz hasonló megoldásban válogathat mindenki ételt magának, melyet végül súly alapján kell kifizetni, innen a ’kilo’ elnevezés.  Annyi a trükk az ide vezető úton, hogy hegynek lefelé, a széttöredezett úton nem egyszer 10 percig is eltart, mire az étteremhez érünk... Bokatörő magassarkúban ezt az utat megtenni kész ínszalag-gyilkosság! :D

Nem könnyű ilyen úton gyalogolni

Az első CSC munkanap

Szépen felöltöztem, akkor vettem észre, hogy valahol pakolás közben a kedvenc blúzom gombja eltűnt. A másik blúzom pedig gyűrött volt, így az indulás előtti utolsó percekben még vasaltam.  Ma még éltem a hotel reggelijével, de biztos vagyok benne, hogy holnaptól inkább gyümölcsöt fogok enni, szokásomhoz híven.  Az indulás előtti percekben mindenki öltönyben/kosztümben várakozott a recepciónál és szerencsére nem csak én voltam enyhén ideges, izgatott.

Az első személyes találkozónak Instituto Hartman Regueira adott otthont.  A többi meghívott és programban részt vevő NGO nem más, mint Casa Do Jardim, Rede Cidade és Mãos de Minas.  Először minden NGO bemutatkozott és prezentálta a főbb tevékenységüket és programjuk célját, hivatását, majd egy kötetlen beszélgetés és étel-ital fogyasztás mellett ismerkedtünk a partnereinkkel.  Az első perctől fogva szívélyesen és meglepő barátsággal és kedvességgel fogadott minket az IHR csapata.  Szinte mindegyikük korábban angolul tanult, hogy felkészüljön a fogadásunkra, így a találkozón is angolul beszéltek, amit rendkívül megtisztelőnek tartok.  Én is igyekeztem portugálul kommunikálni, mely olykor vicces helyzeteket okozott, de nem adtam fel.  Néhány kedves taggal egyfajta alkut is kötöttünk: protugálul kérdezek és válaszolok, míg ők angolul beszélnek hozzám.  Néhány közös fotó elkészítése után minden NGO és a CSC csoportjaik a beszélgetéseket az NGO-k otthonában folytatták.

A mi csoportunk (Toula, Maureen, Andrea és én) közvetlenül a közös mereting után belevágott a program részleteibe.  Az első megbeszélésen megtudtuk, a szervezet rengeteg erőt és energiát fordít arra, hogy a különböző NGO-kat segítsék és fenntarthatóvá tegyék hosszú távon.  Ehhez kifejlesztettek több programot is, melyek közül a legnagyobb és legfontosabb a PDG.org.  Ez egy olyan program, mely 7 modulból áll, egy éves időtartam alatt segíti a megrendelő szerevezet folyamatos fejlődését.  A program személyes tréning szekciókból és több online modulból áll, emellett az előadók heti rendszerességgel támogatják, segítik a szervezeteket. Hatalmas utat tett meg az IHR, mely során kifejlesztettek egy olyan programot, mely méltón megállja a helyét, mérhető eredményeket generál.  Az egyetlen probléma, hogy jelenleg nem túl erős a marketing és sales oldal, ebben fogja a csapatunk maximálisan támogatni az IHR-t.

A megbeszélés során alkalmam volt megtapasztalni, mit jelent ’jó kérdést feltenni’.  Teljesen új számomra, hogy nem engem kérdeztek (mint ’vásárlót’) hanem nekem kellett célirányos és pontos kérdésekkel a legtöbbet megtudni.  A szervezet nagyon örült a csapatunknak, mivel úgy gondolták, hogy pont azokat az embereket kapták, akikre szükségük van:

Toula – Project Management (PMP)

Maureen – Marketing

Andrea – Sales

Én – Finance, Cost Management

Amikor egy magyar lány énekel Brazíliában...

Vasárnap élő zene szólt a bárban, ahol vacsoráztunk.  Egyre több Cairipinha fogyott el és vele egyenes arányban nőtt a hangulat.  Nem kimondottan táncest volt, mégis magával ragadott a hangulat mindenkit és éppen táncolni készültünk.  És akkor meghallottam egy számot, ami átlendített a hezitáláson.  Magyarországon meglehetősen ismertté vált és otthon talán már a ’csapból is folyik’ kategóriába sorolható, de Brazíliában honos és még mindig közkedvelt.  El kell mesélnem, hogy a portugál tanulásomban szerepet játszott ez a szám, mivel több kifejezést és szót (nem túl szofisztikáltat) tanultam meg belőle. Az első pár traktusnál még azon gondolkoztam, nem csinálok-e hülyét magamból, aztán  a második strófánál felpattantam és odamentem a zenészekhez.  Ahogy lenni szokott, itt sem okozott meglepetést, hogy a mikrofon elé pattanok, sőt, a kedvemért többször is lejátszotta az együttes a refrént.  A szám nem más, mint: Ai se eu te pego :)

Csapatépítés

Vasánap reggel a recepciónál találkoztunk és egy kis túrával indítottunk a hotel körül: hol lehet jó kávét inni, finomat enni, hol van szamba est vagy bulihely.  Sokat nem láttam a városból eddig, olyan egy kilométeres körzetben mozogtunk csak, de remélem majd lesz egy nagyobb BH túra is.  Eddigi benyomásom a városról pozitív, bár semmivel sem másabb, mint egy megszokott nagyváros: dugó, sok ember és zaj.  Ami talán meglepő, hogy a város dombokra és azok köré épült, így sok utca meglehetősen nagy százalékos emelkedővel rendelkezik, valamint az úttest is többnyire hullámzik.  Ez remek lehetőséget ad a taxisoknak, hogy ugráltassák az utast a taxi hátsó ülésén :)

Az utcán nem árt vigyázni.  Az autókra nem jellemző, hogy megállnának és borzasztó gyorsan vezetnek a brazilok.  Nekem ez nem okozott meglepetést, sokkal inkább az, hogy a csapattársak folyamatosan jeleznek nekem, hogy ne lépjek olyan közel az úttesthez, vigyázzak, nehogy elüssenek.  El kell mondjam, egy zajosabb budapesti közlekedés sem különb. 

A délután csapatépítéssel telt, először mindenki bemutatkozott személyesen is és átvettük a legfontosabb teendők listáját a 4 hétre.  A csapatépítés következő fázisában segítőnk, Bruno kérésére mindenki prezentációt készített, hogy kicsit mélyebben is megismerjük a társaságot: mindenki 10 percben mesélt a saját életének fordulópontjairól és nagyobb eseményeiről, melyek meghatározták az életét.  A napot egy vicces feladattal zártuk: 5 csoportra lettünk osztva és minden csapatnak 5 db fényképet kellett az utcán készíteni, amelyen szerepel sapkás ember, kutya, graffiti, bicikli és még sok minden más.  A cél természetesen az volt, ki tudja a feladatot jól teljesíteni és a legtöbb pontot gyűjteni.  A mi csapatunk nagyon kreatív volt (Toula, Sunghwan és én), de sajnos ez sem volt elég a győzelemre – csak második helyre.  A Nada-Mike-John team nagyon kreatív, ám kevésbbé spontán és inkább ’vitt’ anyagból készült képeivel megszerezték a legtöbb pontot.   Nem a győzelem számított, a feladat mindenkinek nagyon tetszett, jól meg is mozgatott minket.  Megjegyzem (a sok riogatónak a neten), hogy sötétedés után tettük mindezt, kamerákat lóbálva a kézben és a kutya sem foglalkozott velünk.  Sőt, kalapos embert keresve a csapatunk találkozott egy éppen szünetet tartó és cigiző szakáccsal, aki örömmel állt modellt.  Bár a ’pár’ portugál szóból amit tudok nem igazán értette meg, hogy mit is akarunk, de hagyta, hogy a megfelelő helyre állítsam és lefényképezzem :)

Izgatottan vártam a hétfői napot, hogy végre megismerkedhessek a partnerünkkel és elkezdhessük végre az igazi munkát.

Av. do Contorno

Átlagos aszfalt-minőség

A játékba leadott legtöbb pontot érő képünk :)

Játékba leadott képünk