Nem lehet
Rio-val betelni.... Alig csörgött az óra, már vártam, hogy útnak
induljunk. A mai napi túra állomásai:
Rio belvárosa, Escadaria Selarón és Lapa – meg egy kis villamosozás a híres
rioi Bondinho de Santa Teresa-n. Mondanom
sem kell, ez a nap sem úgy alakult, ahogy terveztük :)
Miután
elcaplattunk a metrómegállóig a szállásunkról (Cardeal Arcoverde), a Glória
megállónál szálltunk le. Utána
megtekinthettük a Teatro Municipal (Városi Színház) és vele szemben a Museu Nacional De Belas Artes (Nemzeti Szépművészeti Múzeum) épületét. Egy kis szórakozásra adott alkalmat a tér
közepén felállított üveg labirintus, melyben lelkesen kóválygott mindenki – bár
annyira nem volt bonyolult, inkább csak kívülről nézett ki jól. Itt kezdődtek a fényképezőgépünkre vetett
csábos pillantások, amit én inkább kíváncsiságnak tudtam be, de a párom jól a
kezére tekerte a gép tartóját a biztonság kedvéért. Amit megtanultunk – feltétlenül hozni kellet
volna magunkkal egy kis kompakt gépet a kényelmesebb és nem annyira feltűnő
fényképezés érdekében. Ezután kisebb
gyaloglás következett, míg elértünk a keresett lécsőkhöz, Escadaria Selarón
1990 óta folyamatosan díszített lépcsőihez.
Kicsit aggódtam, hogy meg fogjuk-e találni, de már messziről virítottak
a piros kövek a sikátorban, így könnyen megtaláltuk. A hely nagyon kedvelet, klipforgatások
helyszíne, illetve extrém sportolók előszeretettel teszik próbára magukat a
lépcsőkön. Az ottlétünkkor is több
csoport forgatott – nagyban megnehezítve a nézelődést és fényképezést: capoeira
páros, focisták és extrém-rugón ugrálók (fogalmam sincs, hogy hívják ezt a
legújab őrületet, de elég viccesen nézett ki.
Még most sem tudom, mi is az értelme?)
Érdekes, hogy a lépcső lábánál is van katonai felügyelet, ahogy az már
feltűnt Rio több utcáján is. Biztos,
hogy elmászkáltunk a lécsőkön 2 órát. Lehet ’csúzdázni’ néhány lejtőn, lehet
futkosni felfelé (ahogy Florida is tette a klipjében) és volt lehetőségünk
helyi szegényekkel összefutni, a kutyájukat megsajnálni, kinek testét csomók és
daganatok borították – elgondolkodtató és kicsit gyomorforgató látvány
volt. A lépcső teteje a negyed utcáira
vezet, ahol azonnal roncsautók és szegénység tárult a szemünk elé. Egy darabig hezitáltunk, hogy menjünk-e
tovább és ismerjük meg a környéket, de aztán valahogy jobbnak láttuk, ha a
tömeggel maradunk. A lépcső tetejéről
visszafelé igyekeznünk kellett, mert a felső részen a lépcső felett húzódó
villanyvezetékeken galambok uralkodnak, akik előszeretettel indítanak ’illatos
bombákat’ a magasból – épp, hogy elkerültük a szőnyegbombázást. Mire leértünk, a lépcsők alján összegyűltek
a helyi menő csávók és valahogy megváltozott a légkör. Egyszerűen nem csináltak semmit, csak 10-en
kocsikra támaszkodtak sötét arccal és az egész testtartásuk azt sugallta, ők az
urak ott. Nem volt túl bizalomgerjesztő,
valahogy el is fogyott a tömeg szép lassan.
A sarkon van egy kocsma, ahova betértünk egy italra és összezörrentünk a
párommal, mivel a kólát jéggel itta, aminek én nem örültem. Meg is mondtam neki, ha hasmenése lesz és
parazitája, én nem fogom ápolni. Ő erre
közölte velem, hogy parázós és dilis vagyok. Ennyiben maradtunk :)
Ezután
megnéztük Arcos da Lapa boltíves hídját, aminek tövében fegyveres rendőrök
ácsorogtak és vigyáztak a rendre. A híd
alatt átvágva ráláttunk Santa Teresa szegény utcáira, amiről képet kezdtünk el
készíteni. Ekkor elég döbbenetes dolog
történt. Egy helyi leszólított minket és
ránk szólt, hogy azonnal tegyük el a gépet, mivel helyieket fényképezünk és így
bajba sodorhatjuk magunkat. Nem tudtuk
az egészet mire vélni, mivel:
- Mindenhol
fegyveres rendőrök voltak 50 méteres távolságban
- A helyiek
az út túloldalán voltak
- Éppen
akkor sétált be egy fiatal társaság állványos kamerával a sikátorokba
Hát, most
erre mit mondjak, szerintem még élnek a helyiekben is a szegénynegyedekre
vonatkozó tiltások. Őszintén szólva,
semmi bajunk nem esett, míg képeket készítettünk, de azért nem maradtunk olyan
sokáig és inkább elindultunk a villamosmegálllóig. Bár fura volt, hogy egy villamost nem láttunk,
amíg Lapa-n sétáltunk – meg is lett a válasz, miért. Éppen le volt zárva a téli időszakra
felújítási munkák miatt, így csak arra volt lehetőségünk, hogy megnézzük a
villamost közelebbről. Az egyik vigyázó
kedvesen beengedett minket a lezárt területre.
A
kedvünkkel együtt az időjárás is elromlott, csöpögni kezdett az eső, és már
nagyon fáradtak voltunk. Észre sem
vettük, milyen gyorsan elment az idő.
Mivel tudtunk, hogy ma sem fogunk már fürdeni, még megnéztük a Catedral Metropolitana csonka piramis alakú épületetét, ami egy hatalmas, kb 100 méter
magas épület négy oldalon üvegabalkokkal, sötét belsővel, középen egy
lelógatott kereszttel és egy hintóval az oldalsó részen (???). Nem nyerte el egyáltalán a tetszésemet. A dolgozó emberekkel utaztunk haza a metrón
és alig vártam, hogy végre elmehessünk vacsorázni.
A Galetóban
egy újabb menü kipróbálása és a szokásos nagy adag Caipirinha után végre
elindultunk a várva-várt esti sétára a Copacabana-n.
És akkor jót röhögtünk saját magunkon.... Valószínű, ha az
első sorban lévő valamelyik szállodában szálltunk volna meg, akkor ez nem lett
volna olyan meglepetés. Ahogy kiértünk a partra, a sétányon millió ember
sétálgatott, futott vagy biciklizett és a homokos parton fociiskolák tartották
az edzéseiket. A parton hatalmas
reflektorok csinálnak fényt és csak úgy zajlott az élet. Ennyit a veszélyes, sötét esti
Copacabana-ról. Üdvözletemet küldöm
az összes utazási irodának és az országról író oldalaknak. Lehet, hogy pár évvel ezelőtt még más volt a
helyzet (valószínű, mivel Rio a közelgő
világrendezvények miatt kiemelkedő figyelmet fordít a nagyvárosok
közbiztonságának javítására az elmúlt években), de akkor nem ártana ennek
megfelelően módosítani a jellemzőket és nem hülyeségeket közölni az oldalakon. Nagyon jól éreztük magunkat, megittunk egy
italt a part menti műanyag székes helyek egyikében, hallgattuk a zenét és a
homokos parton néztük a hullámzó tengert az esti fényben. Még ejfél előtt indultunk haza, de a part még
mindig tele volt emberekkel. Sehol egy
ilyesztő alak nem volt. Csak boldog és
nyugodt emberek. Meg fegyveres rendőrök
50 méterenként.
És ahogy Florida fedezte fel Rio-t: